Álom és valóság

Ez a novella Join pályázatára született, remélem tetszeni fog Nektek! Join pályázati blogján megtalálhatjátok a többi alkotást, illetve a szavazást is: ITT
Jó olvasást, és szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszett!

Álom és valóság

Kormos sötétség nehezedett az erdőre. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, éreztem; a nyomomban vannak.

Egyetlen egy szerencsém volt: vámpírként a lábam nem fáradt el, így tudtam már órák óta megállás nélkül futni.

Mind közelebbről hallottam a lépteik zaját. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot.

Megfogadtam. Ígéretet tettem a karjaim közt haldokló szerelmemnek, majd később, a már szintén halott nővéremnek, hogy küzdeni fogok a végsőkig.

Ez már egyre jobban a nehezemre esett. Mert nem lenne-e könnyebb feladni, elesni itt az erdő közepén, és csöndben megvárni, míg utolérnek? Azután már gyorsan véget érne az életem, és azzal együtt az összes kínzó fájdalmam is!

Számomra a halál békés lenne; újból együtt lehetnék azokkal, akiket szeretek, egy másik, távoli világban, mert én hiszek abban, hogy még a vámpíroknak is van esélyük a halálon túli életre.

Ugyan miért is éljek? Itt már nincs semmi olyan, amiért megérné létezni. Minden, amit valaha szerettem: a múlté.

Sohasem tudnék újra boldog lenni, tiszta szívből mosolyogni. Minden perc fájna, és egyre nehezebben viselném el az egymás után múló napokat.

A parancsnok éles kiáltása úgy hasított a levegőbe mögöttem, hogy a testem összerándult, és egyre nagyobb kihívást jelentett továbbra is talpon maradnom.

A tőlem telhető legnagyobb elszántsággal próbáltam kiutat keresni, valamit, amivel egy időre megmenekülhetek, csak azért, hogy össze tudjam szedni magam. Nem akartam úgy meghalni, hogy még csak nem is vettem fel a harcot velük. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok egészen a végsőkig, hisz úgy se nyerhetek ennyi vámpírral szemben.

A tekintem az égbolt felé fordítottam, mintha a csillagok a megoldás őrzői lennének. Szomorúan hajtottam le a fejem, miközben igyekeztem továbbra is tartani a szélsebes tempómat. A mögülem jövő léptek zaja most egy kicsit távolabbról hallatszódott, tehát sikerült növelnem az előnyöm valamelyest.

Még nem volt vége. Elhatározásom egyre eltökéltebb formát öltött, és most már azt is tudtam, hogy mit fogok tenni.

Az erdő sötét rengetege jelentette számomra a megoldást. A több méter magasra nyúló fák egyikére villámgyorsan felmásztam, majd könnyedén ugráltam át egyikről a másikra.

Más helyzetben a fák tetejéről elém táruló látványt egészen biztosan gyönyörűnek találom, de most semmi szépet nem találtam benne.

A fájdalmamat jutatta eszembe, minden, ami csak körülvett. A sötét ég olyan színű volt, mint régebben az én egyetlen szerelmemnek a szeme, a csillagok pedig a benne lévő állandó ragyogást jelképezték.

Az erdő most csak egyetlen napra emlékeztetett, amikor ide hozott az erdőbe kirándulni, és felmászva egy hatalmas fa lombja közé, a lélegzetelállító tájban gyönyörködtünk.

De régen volt mindez! Azóta minden megváltozott, és ez a változás szörnyűséges foltja lett az életemnek. Mindez egy aprócska botlás miatt történt. James egyszer, véletlenül, úgy támadott meg egy embert, hogy egy másik végignézte ahogy megöli. Elkezdtek abban a faluban rossz pletykák járni szájról szájra, és fokozatosan terjedt a környező településekre, végül már az emberi sajtó egy része is ezzel foglalkozott.

Ezt nem hagyhatta ennyiben a vámpírkatonaság. Nekik pont az ilyen esetek elkerülése volt a feladatuk. Nem kellett sokáig várnunk, ők jöttek, és tették a dolgukba, romba döntve ezzel az én életemet.

Egy pillanatra újból visszatértem a valóságba, épp csak annyi időre, hogy meggyőződhessek arról, hogy az ellenfeleim kellőképpen lemaradtak-e.

Egy halvány, gúnyos mosoly futott át az arcomon, amikor észleltem, hogy összezavarodtak, és rossz nyomot követnek.

Ez volt az indok arra, hogy lassan újból leereszkedjek a puha talajra, és letelepedjek egy sűrű lombú fa alatt.

Most már semmi sem állíthatott meg abban, hogy újból elmerüljek az emlékeim sokszínű tengerében.

Az emlékekkel együtt jelent meg a mardosó fájdalom is, de ezzel most nem foglalkoztam. Csak az én egyetlen szerelmem arcát akartam még egyszer magam előtt látni, és most utoljára végigsiklani a vele kapcsolatos emlékeimen, majd elveszni bennük egy rövid órára.

Többet nem engedhettem meg magamnak, hiszen kegyetlen üldözőim hamarosan rátalálnak a rejtekhelyemre, akkor pedig a biztos halál vár rám.

De nem! Még egy ideig ezzel nem foglalkozom. Ez az óra csak James-é és az enyém. Egy pillanatra felsejlett előttem a nővérem arcképe is. Rá is emlékezni akartam. Hirtelen – bármennyire is küzdöttem ellene – újult erővel járt át a fájdalom.

Azt hittem, sikerül majd fájdalommentesen gondolnom az elveszített szeretteimre.

Tévképzeteim ellenére kínszenvedés volt minden másodperc, mintha a belsőm milliónyi darabra akarna széthullani. Átkaroltam a lábaimat, ezzel próbáltam megmenteni magam a szétesés elől, balga módon azt képzeltem, hogy így egyben maradok. Percről percre nehezebb és elviselhetetlenebb lett. Úgy éreztem tényleg meg akarok halni. Elindulhattam volna megkeresni a gyilkosokat, hogy vessenek véget az életemnek, de nem tettem, továbbra is egyhelyben ültem, együtt az összes kínommal. Az egész testem rázkódott. Sírtam, de könnyek nélkül.

Most már csak pár nyugodt, fájdalommentes percre vágytam, hogy elbúcsúzhassak az emlékeimtől.

Lehunytam a szemem, hogy ezzel is egyszerűsítsem a folyamatot. Halványan elmosolyodtam, ahogy megjelentek előttem az ismerős képek. Láttam magam előtt, ahogyan James-szel a kedvenc rétünkön boldogan futunk, majd ahogyan a fa tövében egy apró csókot lehel az ajkaimra.

Az volt létezésem egyik legszebb napja.

Néhány pillanat elteltével újabb emlékek rohamoztak meg. Az egyiken a nővérem vállára dőlve feküdtem és elmélyülten beszéltünk valamiről. Annyira hiányzott a szeretete és a megértése.

Daisy valójában a fogadott nővérem volt. Ugyanaz a vámpír változtatott át minket annak idején, és egy jó ideig ketten vándoroltunk, majd később csatlakozott hozzánk James. A hármasban eltöltött boldog napok emléke kellemes bizsergést okozva járt át.

Magam előtt láttam azt a jelenetet is, amikor először találkoztunk James-szel. Először azt hittük, hogy meg akar támadni minket, csak később jöttünk rá, hogy jó szándékkal érkezett.

A fejemben lévő emlékvetítőgép megint váltott, kezdtem úgy érezni, mintha egy kellemes álomba csöppentem volna. Most nem gyötört fájdalom, elűztem az agyam hátsó szegletébe, így a kellemes múltbéli élményeim teljesen elvonták róla a figyelmem.

Tényleg álmodtam. Lehunyt szemekkel álmodtam újra a már megtörtént eseményeket, átélve azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkoriban éreztem. Az emlékek örvénylő árja nem hagyott ezen gondolkozni, máris sodortak tovább a következő képhez, amit elém vetített a csodálatos emlék-idéző gép.

Ez a jelenet azt ábrázolta, amikor James bevallotta, hogy szeret. Ezt is a kedvenc emlékeim között tartottam számon.

Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor tétován, de mégis bátran szerelmet vallott. Akkor legszívesebben megállítottam volna az idő folyton forgó kerekét. Örökre az emlékezetembe vésődött az a pár pillanat. Mint ahogy az is, amikor rájöttem, hogy én is belészerettem. Olyan ellenállhatatlan pillantással nézett rám, hogy az felmelegítette még a kővé fagyott szívemet is.

A következő képen hárman sétáltuk a tengerparton, mezítláb, és vidám nevetgéltünk egymás poénjain.

Annak a napnak is az emlékezetembe égett minden pillanata.

Ennél a képnél elidőztem volna még, de a sodrás nem lassított, máris újabb jelenet tárult a szemeim elé.

Ezen éppen csak úgy kedvtelésből ugrottam le az egyik magasan fekvő, tengerparti szikláról. A zuhanás rövid volt, és kellemes. A vízhez közelítve számítottam a csobbanásra, de ehelyett két erős kar védelmező fogságába érkeztem.

Egy önfeledt mosoly terült szét az arcomon, amikor ráismertem ezekre a karokra. Hirtelen ötlettől vezérelve, kicsusszantam az öleléséből, egyenesen a kellemesen langyos vízbe, majd magammal rántottam Őt is, a szikrázóan kék víz alá.

Lenyomtam egészen mélyre, nem engedtem hogy a felszínre jöjjön levegőt venni, hiszen, úgy sincs szüksége oxigénre. Néhány perc erejéig hagytam kapálózni, majd megkönyörültem rajta, és engedtem felúszni a víz fölé. Először megpróbált rosszalló arckifejezést vágni, de nem tudta leplezni a szikrázó mosolyát.

Néhány pillanatra a világot kizárva bámultam a mosolytól még gyönyörűbbé vált arcát.

Nem volt rest, kihasználta az alkalmat, és most ő nyomott le a víz alá.

Könyörületesebbnek bizonyult, mint én, beérte pár másodperccel, aztán szabadon engedett, de nekem eszem ágában sem volt elengedi őt, bár megkönnyebbültem, hogy újból a felszínen lehetek.

Ajkaimat az övéire tapasztottam, de éreztem az egyre szélesedő mosolyát.

- Szeretlek – suttogta a fülemben.

- Én is –válaszoltam, de aztán már nem tudtam beszélni, túlságosan lefoglaltak az ajkai.

A vetítőgépem még legalább ezernyi képet, jelenetet vetített elém abban az órában. És én álmodtam, szinte már igazából. Lehunyt szemeim mögött az én saját, emlék- és álomképeimet láttam magam előtt minden másodpercben, és ellenállást nem tűrve sodortak újabb álmok felé, melyek létezésem leges-leggyönyörűbb pillanatai voltak.

Nagyon sokáig úgy tudtam volna maradni, csak hagyni, hogy sodorjon magával az emlékfolyam hömpölygő árja, de ez sajnos lehetetlennek bizonyult.

Megtaláltak. Nagyot sóhajtottam. Szóval ennyi volt, itt most mindennek vége lesz. Azzal vigasztalodtam, hogy a lehető leggyönyörűbb emlékeimmel búcsúzok el ettől a világtól, és reménykedek, hogy vár rám egy sokkal szebb hely, ahol James és a nővérem már várnak.

Hangos, győzelemittas kiáltások hallatszottak az ellenségeim felől, biztosnak tűnt, hogy észrevettek.

Nem mozdultam. Tudtam, hogy ezzel megszegem az ígéretem, de úgy gondoltam, lesz még alkalmam bocsánatot kérni Tőlük.

Most már egész közel értek hozzám. Látszólag nagyon meglepte őket, hogy továbbra is mozdulatlanul ülök.

A parancsnok intett, és három vörösen csillogó szemű vámpírkatona indult el felém. Kettő támadásra készen tartotta maga elé a karjait, a harmadiknak a kezében pedig egy öngyújtó lángja lobbant fel.

Nem fog sokáig tartani, gyorsan túl leszel rajta, és aztán vár Daisy és James. – vigasztaltam magam.

A katonák lassan közelítettek, az elöl lévő kettő egész közel hajolt hozzám. Valami fülsüketítő, fémes hangot hallottam a levegőben, csak egy század másodperccel később jöttem rá, hogy azt a hangot az én leváló végtagjaim adták ki.

A fájdalom néhány másodperc erejéig minden más gondolatot kiűzött az agyamból, mérhetetlen kín töltötte be az egész testem.

A legelviselhetetlenebb pont akkor érkezett el, amikor a fájdalomtól elködösült aggyal érzékeltem, hogy testem darabjait egy kis halomba rendezték, majd a következő pillanatban az öngyújtóláng égette az egyik részem széttépett bőrfelületét.

Nem tartott sokáig.

Az egyik pillanatban csak a kínszenvedést éreztem, de a következőben már - a körülöttem lévő füst növekedésével arányosan – kezdtem visszanyerni az elmémet.

Mindjárt vége – mondogattam magamban, mivel teljesen nem sikerült eltompítanom az érzékeimet.

A lüktető fájdalmon egyre csitult, ahogyan a testem maradványai hamuvá égtek, és átadta a helyét valami megkönnyebbült boldogságnak.

Vége a szenvedésnek. Nincs több kín, innentől már egy szebb világ vár.

Éreztem, hogy már tényleg csak pár pillanat van hátra, és azután beszippant valami kellemesen örvénylő folyam, aminek a túloldalán csak jobbat remélek.

Elveszve a lángtengerben, fokozatosan hamuvá égő testrészeimmel az agyam végleg megszűnt működni, de még előtte kieresztette a számára legfontosabbnak tartott gondolatomat:

James, szeretlek!

Téli Álomséta

Gianna pályázatára készült novellám. Erre, és a többi alkotásra is lehet még szavazni itt.

Téli álomséta

A hatalmas pelyhekben hulló, vakítóan fehér hó ünnepi köntösként borította be a tájat. A parkban is minden fehérségbe burkolózott.

Lassan lépdeltem a kikövezett sétányon, élvezve, ahogyan a friss hó ropog a talpam alatt. Nem zavart a hideg sem, örömmel sétálgattam ilyenkor, a gyönyörű hóesésben.

Valahogy minden annyira másnak látszott, a mindennapi nyüzsgés helyét a békesség vette át. Kevesen voltak a parkban, inkább az otthon melegét választották a kinti, téli időjárás helyett. Néhány kisgyerek játszadozott csak a hóesésben, hol széles mosollyal az arcukon dobálták egymást hatalmas gyúrt hógolyóikkal, hol pedig nagy egyetértésben építgették felnőtt magas hóemberűket.

Melegség töltött el, ahogy rájuk néztem. Nem látszódott semmi más rajtuk, csak a gyermeki öröm, amit a friss hó szerzett. Bennük még nem volt semmi rossz, ők még mind tiszta lelkűek voltak. Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy ez nem mindig fog így maradni. Néhány év múlva megismerkednek a dolgok árnyoldalával, és részesei lesznek egy szörnyű világnak, melyet a pénz irányít.

Itt csak az juthat feljebb, aki keresztülgázol másokon. Az emberek egyre kevésbé figyelnek a társaikra, s mindenkinek saját maga a legelőrébb való. Bűnözés és csalás világában élünk, és néhány pontján a Földnek, vannak, akik állandó rettegésben élik mindennapjaikat, mert vannak olyanok, akik csak a háborút élvezik, és többet ér nekik néhány újabb olajkút, mint emberek ezreinek az élete.

Sajnáltam ezeket a gyereket, mert még nem is sejthették, hogy mi vár rájuk. Ha tudnák, akkor se értenék még meg, de jobb is így nekik.

Fájdalommal teli szívvel vettem le róluk a tekintetem, hogy elmerülhessek a természet szépségében, hiszen ezért jöttem ide.

Hangosan kifújtam a belém szorult levegőt, majd elindultam a park belseje felé.

Igyekeztem megragadni minden szépet, és figyelni a természet apró rezdüléseit, miközben milliónyi hópehely szállingózott a levegőben.

Csodálattal telve bámultam a gyönyörű fákat, amik olyan magasra nyújtózkodtak, mintha csak a csillagokhoz akarnának utat nyújtani.

A fenyők apró tűlevelei most is zöldelltek, viszont a többi fa leveletlen kopársággal vette tudomásul, hogy még van pár hónapja addig, ameddig újra virágba borulhat.

A hó ezeknek a növényeknek a szikrázóan fehér ünneplőruhájaként tündökölt. Olyan meghitté és ünnepiessé tette a fákat, és ezáltal a parkot is, mintha a természet is érezné a közelgő karácsonyt.

Nagyon sóhajtottam, amikor eszembe jutott ez az ünnep, melyig alig pár nap volt még hátra.

Ha nem békülök ki a családommal, akkor valószínűleg magányosan, elkeseredetten fogom tölteni a karácsonyt.

Tévednek, akik azt mondják, hogy a jelentéktelen dolgok szóra sem érdemesek, mert ez nem így van. A jelentéktelen dolgok ugyanis nem hogy szóra, hanem vitára is érdemlegesek, és ezek a jelentéktelenségek miatt kialakult szóváltások előhozhatnak milliónyi régi sérelmet, amiket sok esetben már majdnem sikerült elfelejtenünk.

Velem is ez történt. Összevesztem e legközelebbi rokonaimmal körülbelül két hete, azóta senkivel sem beszéltem a családból.

Az igazat megvallva már nagyon hiányzott anyám állandó beszéde, apám jól időzített beszólásai, és a bátyám laza nemtörődömsége is, amin mindig jókat nevettem.

Bármennyire is nehezen bírtam nélkülük, akkor sem tudtam megbocsájtani nekik.

Óriási botrányt csaptam, amikor megtudtam, hogy engem ki akarnak hagyni a közös családi karácsonyozásból.

Ők mindössze ennyit válaszoltak: „Már nem tartozol annyira a családhoz, Myra, nem vagy valami kedves velünk, és nem is látogatsz meg minket túl gyakran.”

Minden szavuk igaz volt, mégis váratlanul, tőrdöfésként ért ez az egész. Semmit sem értettem! Ezért zárnak ki az ünneplésből? Óriási jelenetet rendeztem, majd mikor kellően kitomboltam magam a helyszínen, elhatároztam, hogy soha többé nem állok velük szóba.

Így utólag úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, de a sértődöttségem nagyobb, mint a bűntudatom, ezért továbbra is tartom magam az elhatározásomhoz, legalábbis próbálkozom.

A napok nagy részében csak emésztem magam emiatt, mert a józanabbik énem úgy gondolja, meg kellene hallgatnom az érveiket részletesen, és bocsánatot kérnem.

De én makacs egy lány vagyok, és ez ellen nincs mit tenni. Amit egyszer a fejembe veszek, azt általában meg is csinálom, és eddig sose akadt olyan tervem, amely megvalósítatlanul évült volna el.

Tanácstalanul lépdeltem a friss hóban. A parkra lassanként sötétség ereszkedett, az ég egyik oldalán még a Nap küzdött az elkerülhetetlen sorsa ellen, míg az égbolt másik felén már jól lehetett látni a csillagokat.

A fák védelmező árnyékában sétáltam, melyek a fehér hóban hosszan nyúltak előre.

Hirtelen az egyik fa tövében egy verebet pillantottam meg. Csodálattal néztem az apró testét, ahogy a rövid lábacskáin szökdécselt, és a hegyes csőrével a friss hóban kutatott élelemért. Igazán viccesen festett, ahogy belesüppedt a hóba, majdnem el is veszett a fehérségben.

Széles mosoly telepedett az ajkaimra, amikor a madárka egy kukacot emelt ki a földből, majd diadalmasan a magasba emelte.

Az arcomra fagyot előbbi mosolyom, amikor észrevettem, hogy a kis madárkám felé egy másik, nála nagyobb veréb közelít.

Nem értettem őket, mégis biztos voltam benne, hogy a nagyobbik terrorizálja a kicsit, ugyanis először csak a csőrével, aztán pedig a teljes testével lökdöste arrébb, egész addig, még a szegény kicsike, ijedten és erős kényszer alatt átadta az élelmét, melyet saját magának keresett elő a hóból.

Megdöbbentett a természet. Csak álltam ott, a park közepén, földbe gyökerezett lábakkal, és bámultam a két madarat.

Nem rég még azon bánkódtam, hogy milyen szörnyű az emberek világa, de rá kellett jönnöm, az állatoké se jobb.

Ugyan miért kell ennyire kegyetlennek lennie a természetnek? Miért van az, hogy itt is az „erősebb nyer” szabály érvényesül?

Sajnáltam a kis verebet, aki most élelem nélkül, elkeseredetten ugrált a hóban, míg a nagyobb, csőrében az ínycsiklandó falattal, pöffeszkedve elrepült.

Ekkor újból a családom jutott az eszembe. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom a végtelenségig őket, beszélnem kell velük.

Ők sem lehetnek tökéletesek, mint ahogy a természet sem az, ez az előbb bebizonyosodott. A verebek harca az ennivalójukért rádöbbentett, hogy ahol csak lehet, az embereknek keresniük kellene a békét.

És ha mindenki csak egy kicsit tesz azért a békéért, már akkor sokat érhetünk el. Nekem az a teendőm, hogy megbocsájtsak nekik, vagy legalábbis megpróbáljam megbeszélni a sérelmeket. A legújabb elhatározásom szerint, elmegyek hozzájuk, és elrendezem végre ezt a közénk ékelődött viszályt.

Nem tudtam miért, de mosolyognom kellett, és úgy éreztem, a világ visszamosolyog rám. A kicsi madár talált újabb magvakat, és azokat végre ő maga ette meg. A gyerekek vidám nevetését idáig hallottam, miközben a lemenő nap fénye millió sugárban verődött vissza a szikrázóan fehér hóról.

Ragyogott a park. Az örömtől, a szeretettől, a hótól, az életet adó napfénytől…

Arcomon a friss, de levakarhatatlan mosollyal futásnak eredtem, és egészen hazáig meg sem álltam.

Karácsony este

A hó most is sűrű, hatalmas pelyhekben hullott, de nem volt annyira hideg, mint amilyenre számítottam, bár egy kicsit így is csípte az arcom.

Sietősen lépegettem az utcán, és örömmel vettem tudomásul, hogy már csak néhány méter választ el a célomtól. Még pár lépés, és a szoba melegében ünnepelhetek a családommal.

Nem tudtam előre, hogy mit fogok nekik mondani. Talán megkérem őket, hogy gondolják át újra az egészet, és elmondom, hogy sajnálom, amiért nem látogattam meg őket gyakrabban.

Nagy levegőt vettem, felkészítettem magam minden lehetséges verzióra, majd lenyomtam a kilincset.

Odabent a lámpa sárga fénye világított meg mindent, és ahogy beléptem, finom süteményillat csapta meg az orrom.

Halkan levettem a kabáton, majd az ajtó melletti fogasra akasztottam. Hangtalanul osontan végig az előszobán, egészen a nappaliig, ahol megpillantottam Őket. Úgy tűnt, mintha várnának valamire, vagy valakire.

A szívem vadul dobogott, miközben beléptem a szobába.

            - Sziasztok – böktem ki nagy nehezen valami köszönésfélét.

Anyukám szeme csillogott az izgalomtól, mialatt felpattant a fotelból, majd hozzám sietett és átölelt.

Karjait védelmezően fonta körém, közben vigasztalóan dörzsölgette a hátam.

            - Hiányoztál kicsim! – suttogta elvékonyodott hangom. – Attól féltem, hogy már nem is jössz.

Átöleltem Anyát, és újból gyereknek érzetem magam, olyannak, aki a világ gondjai elől menekülve, az édesanyjához bújik, abban a tudatban, hogy azokban az ölelő karokban van a legnagyobb biztonságban.

Lassan teltek a percek. Nem létezett ezen a szobám kívül semmi más a világon. Úgy éreztem, újra van családom, hazaértem, és biztonságban vagyok most már mindörökre.

            - Myra, úgy sajnálom az egészet – lépett közelebb hozzám Apa. - De szükségünk volt rá, a meglepetés előkészítése miatt. Másképp megláttad volna.

            - Milyen meglepetés? – kérdeztem értetlenkedve.

            - Ez – ugrott elém a bátyám kezében egy apró dobozkát tartva.

Kibontakoztam Anya öleléséből, hogy el tudjam venni az ajándékom.

Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen dolog miatt akartak távol tartani a háztól. Én hülye, a lehető legrosszabbakra gondoltam, és fennhangon szidtam őket, mikor – mint utólag kiderült – ők csak meg szerettek volna lepni.

Megkönnyebbülten, de izgatottan emeltem le a dobozról a fedelét, és megláttam benne azt, amire a legjobban vágytam, négy repülőjegyet.

            - Tudom, hogy régóta szeretted volna, ha egyszer közösen is utazunk, hiszen alig van időnk egymásra, és emiatt mindig is panaszkodtál – kommentálta az ajándékom Apa.

Egyszerre öleltem mind a hármukat magamhoz, és sose akartam őket elengedni. Teljesült az egyik régi vágyam, ráadásul újból béke van.

És még egy dologra rá kellett jönnöm: nekem van a világon a legszeretőbb családom, és ezentúl senki és semmi sem állhat közénk.

           

Vége

Álmokkal teli világ

Ez az egyik legújabb novellám, amely Lea pályázatára készült. Nagyon színvonalas munkák születtek, örülök, hogy én is részt vehettem rajta :)
Jó olvasást :)

Álmokkal teli világ

1905, Chicago, egy gazdag gyártulajdonos villája…

A lemenőben lévő nap utolsó erejével, narancsszínű fénnyel világította be az utcát, megadva magát, a lassan mindent elborító homálynak.  

Ültem a szobámban, és csak bámultam ki az ablakon. Tanulnom kellene, de a lecke valahogy nem akar rögzülni a fejemben.

A naplemente viszont gyönyörű látványt nyújtott, ráadásul csodálatos emlékeket idézett fel bennem, s vágyakat, amik csak ilyenkor jutottak eszembe. Nem véletlen, hogy a romantikus történetek kedvelt eleme az alkonyat.

A vörös korongtól már kezdett káprázni a szemem, felhagytam hát a bámulásával, és bosszúsan csaptam össze a tankönyvemet.

Nem láttam semmi értelmét, hogy bármit is csináljak. Egyre csak két férfi képét láttam magam előtt.

Az egyikükbe szerelmes voltam, míg a másikhoz a szüleim akartak hozzákényszeríteni.

A tehetetlenség érzése uralkodott el rajtam. Ez nem az a világ, ahol figyelembe vették az eladósorba lépő lányok érzelmeit. Itt mindegyikünk ahhoz a fiúhoz ment hozzá, akit a szülei választottak neki.

            - Miss Lisa, lejönne kérem? – szakította félbe a töprengésemet Betty, a házvezetőnő. –  David úrfi a társalgóban várja – tette hozzá.

Nem repestem a boldogságtól, hogy most egy újabb kellemetlen órát kell eltöltenem a szüleim, és az általuk választott vőlegényem társaságában, de tisztában voltam azzal, hogy ez a kötelességem.

            - Azonnal megyek, csak egy percet kérek – kászálódtam fel a székről.

Betty bólintott, majd kiment a szobámból, én pedig a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam a hajam.

A szőkésbarna tincsek tökéletesen álltak az egyszerű frizurámban, az arcom mégis meggyötörtnek látszódott. Megpróbáltam egy halvány mosolyt ráerőltetni, hátha ettől jobban nézek ki.

A kívánt hatást sajnos nem sikerült elérnem, de legalább most már emberszabásúnak éreztem magam. Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a szenvedésem színhelye felé.

Lassan támolyogtam lefelé a lépcsőn, próbáltam halasztani a találkozást, bár tudtam, ezzel a módszerrel nem megyek sokra.

A társalgóban várakozó David észrevéve közeledésemet, gyorsan felpattant a fotelból, és elém sietett az utolsó lépcsőfokhoz.

Óvatosan a kezemért nyúlt, lehajolt megcsókolni azt, de közben végig a szemembe nézett.

            - Kimondhatatlanul örülök, hogy újra láthatlak – suttogta egy káprázó mosollyal az arcán, amikor végre elengedte a kezem.

            - Szép napot, David! – köszöntettem hűvösen, mert nem akartam neki hazudni az olyasfajta felelettel, hogy „Én is örülök a viszontlátásának”.

            - Na de Lisa…! – méltatlankodott az anyám a vőlegényemmel megengedett hangnemem hallatán – Drága David, elnézést kérek a lányom modortalan viselkedéséért, de ma rossz napja volt, mivel tanulnia kellett, és nem engedtem ki a lovardába sem – mentegetőzött.

Forgattam a szemeimet anyám hízelgésén. Ő és az apám folyton azon igyekeznek, hogy Davidnek minden a lehető legjobb legyen, és hogy engem is szépnek találjon. Nagyon boldogok voltak azért, hogy belém szeretett, hiszen a város leggazdagabb családjából származott. Mi sem voltunk szegények, sőt, úri módon éltünk, de ez akkor is feljebbjutást jelentett a ranglétrán. Na meg persze, mindig jól jön egy olyan gazdag család a rokonságban, akik gyakorlatilag a fél várost megvették.

            - Ó, én teljesen megértem Lisát. Nagyon fárasztó egész nap a tankönyvek felett görnyedni, ráadásul olyan szép idő van odakint, és tudom, hogy mennyire szeret lovagolni – mosolygott rám megértően David.

A szüleim megkönnyebbülten nyugtázták, hogy a hódolómat nem sértette meg a hűvös modorom.

Igazából nincs semmi bajom Daviddel, hiszen mindenkivel végtelenül kedvesen viselkedik, csupán…, az én szívemet már valaki más hódította meg.

Kellemes melegség árasztott el, ahogy újra eszembe jutott Jack. Ő volt az, akit igazán szerettem, akinek boldogan lennék a felesége. De mindez csak egy távoli álom lehetett csak, mivel Jack egy lovászfiú, szegény családdal, tehát a szüleim hallani sem akartak arról, hogy én bármit is érzek egy ilyen egyszerű sorban élő fiú iránt.

Próbáltam a Jack iránti szerelem által elködösített elmémmel visszakecmeregni a valóságba, hiszen elég furcsa dolog, hogy a vőlegényem jelenlétében egy másik férfire gondolok.

Szó nélkül leültem anyám mellé a kanapéra, pontosan szemben Daviddel, aki egy pillanatra sem emelte le rólam a tekintetét.

            - És, hogy vagy David? Mi a helyzet a cégeiddel? – érdeklődtem kötelességtudóan.

            - Örülök, hogy érdekelnek a gyáraim, Lisa – eresztett meg egy újabb gyönyörű mosolyt. – Remekül megy minden, kiváló bevételnek örvendhetünk – büszkélkedett.

            - Ó, gratulálunk! – kiáltották kórusban a szüleim, én pedig megint bosszúsan megjegyeztem magamban, hogy mennyire talpnyalók tudnak lenni, némely esetekben.

            - Nekem sajnos most mennem kell, pedig nagyon szívesen maradnék még. Fontos megbeszélés lesz, amire kötelező elmennem. – nézett rám szomorúan David. – De tényleg nagyon örülök, hogy láthattalak, Lisa – mosolygott rám kedvesen.

Tulajdonképpen kedveltem Davidet, és ha Jack nem lenne, ha nem Őt szeretném, akkor vele biztosan boldogan összeházasodnék.

De számomra Jack volt az igazi, mindenestül belészerettem már a legelső találkozásunkkor. Ez, ahogy mondani szokták, „szerelem volt az első látásra”, mindkettőnk részéről.

Jacket régebb óta ismertem, mint Davidet, és amikor a szüleim - repesve az örömtől - bemutatták a vőlegény jelöltemet, Ő már elfoglalta a helyet szívemben, így esélye sem lehetett arra Davidnek, hogy beleszeressek.

            - Hát akkor, viszlát, David! – pattantam fel a kanapéról. Boldogsággal töltött el az a tudat, mára vége a szenvedésnek, újból átadhatom magam a szobámban a keserves gondolataimnak.

            - Mielőbbi viszontlátást, és addig is sok örömet Neked, drágám! – csókolta meg búcsúzóul a kezem, majd a szüleimtől is elköszönve, kisétált a villából.

Megkönnyebbülve elindultam felfelé a lépcsőn, hogy mihamarabb a szobámba érjek, amikor anyám hangja megállított.

            - Lisa! Gyere vissza kérlek. Meg kellene Veled is beszélnem, az esküvő időpontját. – kezdett bele a mondanivalójába boldog vigyorral az arcán.

Nagy duzzogva visszafordultam, majd levettettem magam a fotelba. Hogy minek kell anyámnak folyton szervezni valamit?

            - Nos, mi már Daviddel tulajdonképpen egyeztettünk, amíg Te fent voltál a szobádban. Neki is jó lenne a szombat. Addig még pont lenne elég időnk kiküldeni a meghívókat, a többi dolog pedig úgyis elő van már készítve. Az a véleményem, hogy fölösleges tovább halasztani, nem igaz? – hadarta lelkesen.

Letaglózott a hír, úgy ültem ott, mint aki szoborrá változott. Magamban számolgattam a napokat, és akárhányadjára is adtam össze fejben azokat, mindig ugyanaz a szám jött ki. Négy nap. Nem voltam képes elhinni. Csupán négy nap, és férjhez kell mennem Davidhez, véget vetve ezzel annak az álmomnak, hogy Jackkel házasodok össze?

            - Persze, jó a szombat – válaszoltam nehezen magamra erőltetett, nyugodt arckifejezéssel. Hangom nem volt több egy rekedt suttogásnál, még mindig nem sikerült teljes mértékben felfognom a hallottakat.

Fölösleges lenne bármilyen kifogást kitalálnom, kötekednem, nem használna. Ez már a második időpont, az elsőt már egyszer elhalasztották, miattam.

Fejben keresgettem még okokat, mivel a remény utolsó szikrája még keményen dolgozott bennem.

            - Akkor kitűnő! – anyám mérhetetlen boldogságát lassan már nem is lehetett szavakkal leírni. – Megyek is, mert még ezer dolgom van az esküvővel kapcsolatban. – pattant fel a kanapéról, és már szaladt is át egy másik helyiségbe.

Én még ott ültem néhány percig, teljesen elkeseredve emésztettem az imént hallottakat.

Négy nap múlva férjhez megyek egy olyan férfihoz, akit nagyon kedvelek, de nem vagyok belé szerelmes.

És Őt, akit igazán szeretek, valószínűleg az esküvő után nem láthatom többet.

Legbelül kétségbeesettem zokogtam, de az arcomon egyetlen könnycsepp sem gördült le.

A végtelennek tűnő percek elteltével, kicsit megpróbáltam összeszedni magam, csak annyira, hogy felkeljek innen, és felmenjek az emeletre.

Betámolyogva a szobámba már újból átadtam magam a fájdalomnak.

Nem érdekelt mostantól kezdve semmi. Továbbra is csak némán, könnyek nélkül sírtam, mert nem akartam, hogy meglássák a bánatom. Egy ilyen vőlegénnyel boldognak kellene lennem, nem szabadna sírnom.

Az egész délután ebben a szomorú kábulatban telt el.

Magamtól nem mozdultam ki a szobámból, csak akkor, amikor a szüleim lehívtak. Anyám kétóránként feljött, és mutogatta az esküvői szalvétákat, azon morfondírozva, hogy melyik lenne a legjobb.

Engem nem érdekeltek a fehér, csipkézett szélű szalvéták, így ráhagytam anyámra a választást.

Másnap sem sokat változott a helyzet, csak annyiban, hogy este a lefekvésnél, ráébredtem, nagyon gyorsan fogy az időm. Már csak két és fél nap, és vége a szabadságomnak, kezdődik a szomorú életem, melyben nem azzal élek együtt, akivel szeretnék.

Úgy aludtam el, hogy valami motoszkált a fejemben, valami olyasmi, hogy még van egy dolog, amit meg kell tennem az esküvő előtt.

Reggel, felébredve, már pontosan tudtam mi az. Az idő sürgetett, már csak két nap volt hátra.

A hatalmas szekrényemből előhúztam a lovaglóruhámat, gyorsan felvettem, majd leszaladtam, hogy reggelizzek a szüleimmel.

            - A lovardába készülsz? – kérdezte apám, miközben végignézett az öltözékemen.

            - Igen. Úgy gondoltam, még kimegyek egyszer az esküvő előtt – válaszoltam az asztallapra szegezett tekintettel.

            - Rendben, de délután feltétlen gyere haza, Davidet várjuk a szüleivel vacsorára – szólalt meg anyám is.

Remek, morogtam magamban. Most majd egész este műmosollyal az arcomon kell eljátszanom, hogy milyen boldog menyasszony vagyok.

Az evéssel hamar végezve, felálltam az asztal mellől, és máris rohantam kifelé, mielőbb látni akartam a lovainkat, de főleg Jacket.

Szerencsére, ahogy mindig, éppen az istállóban etette a lovakat. Azonnal észrevett, mihelyt beléptem.

            - Lisa! – kiáltotta, és ahogy kimondta a nevemet, az ajkai széles mosolyra húzódtak.

Annyira szerettem ezt az önfeledt, boldog mosolyt, hogy bármit megadtam volna azért, hogy láthassam.

Most nem tudtam szomorú lenni, Jack puszta látványától, na meg elképesztően gyönyörű mosolyától hihetetlenül gyorsan töltött el a boldogság. Most nem éreztem magamban semmiféle hiányérzetet, nem úgy, mint David társaságában.

            - Hogy vagy Lis? - kérdezte a szerelmem. - Régen jártál erre, már nagyon hiányoztál – suttogta elmerülve a zöldes szemeimben.

            - Nem túl jól… - húztam el a számat.

Nem tudtam, hogy mondjam el Jacknek az igazságot. Ő is szeret engem, biztosan nagyon elkeseredne, ha megmondanám Neki, hogy szombaton összeházasodom Daviddel.

-         Mi a baj, Lisa? – aggodalmaskodott.

-         Jack! Azt hiszem, többet nem találkozhatunk – suttogtam szomorúan, a tekintetét keresve. – Szombaton férjhez megyek – tettem hozzá erőtlenül.

Jack néhány másodpercig értetlenül meredt a semmibe. Azt csinálta, amit én már két napja teszek: próbálta felfogni a hallottakat.

            - Akkor ez azt jelenti, hogy többé tényleg nem találkozhatunk… - ez nem kérdés volt a részéről, hanem ténymegállapítás.

            - Annyira sajnálom… - motyogtam elhalóan.

            - Elhiszem, hisz sohasem akartál David felesége lenni – jegyezte meg szomorúan, lehajtott fejjel.

Ki kellett volna élveznünk az utolsó találkozásunkat, de csak álltunk néma csendben, elkeseredetten, egymással szemben, miközben az értékes percek csak úgy repültek.

Hirtelen Jack odalépett közvetlen elém, és erősen magához szorított. Nem számítottam erre, de én is átöleltem őt.

A legjobb érzés volt a világon ott állni az istálló közepén, a szerelemem karjaiban.

Jack a vállamra fektette a fejét, és közben lágyan ringatta magunkat.

Az órák úgy repültek, mintha csak rövid percek lennének. A végtelenségig állnék így, a karjaiban ringatózva. Most nem foglalkoztatott az esküvő, könnyűnek és gondtalannak éreztem magam.

            - Meg fogjuk oldani valahogy –duruzsolta megnyugtatóan a fülembe Jack.

            - Hogyan? – kérdeztem reménytelenül.

            - Megszöktetlek! – láttam a szemében a kemény elhatározás tüzét, de nem tudtam komolyan venni.

            - Ugyan Jack! Nem egy mesében vagyunk, ahol a szőke herceg a fehér lován megszökteti a királylányt – ironizáltam.

            - Én ezt teljesen komolyan gondoltam – jelentette ki – Nagyon szeretlek! Nélküled nem tudnék élni – nézett mélyen a szemembe. – És tudom, Te is engem szeretsz, és nem akarsz hozzámenni Davidhez.

            - Ez így igaz Jack, de hogyan szökhetnénk meg? - pillantottam kérdően az arcára.

            - Ma, összeszeded egy kisebbfajta táskába a legszükségesebb holmijaidat, holnap este pedig kiszöksz velem a villából – ismertette a tervét.

            - De hogy megyünk ki – értetlenkedtem – és hová fogunk menni?

            - Azt majd közben kitaláljuk, amiatt meg ne félj, hogy nem lesz hová mennünk, ugyanis van egy kicsi, de otthonos háza apámnak, egy másik városban. Helyesebben nem az övé, hanem örökölte egy nénikéjétől, aki nem rég halt meg. Még nem volt alkalmunk eladni, és most már nem is fogjuk, hanem mi költözünk oda – válaszolta.

- Rendben. Máshogy úgysem lehet… - mormoltam a semmibe.

Elámultam a válaszomon. A lényem teljes része Jackkel akart menni, de őrültnek tartottam magam, hogy ezt megpróbálom. Nagyon is elképzelhető az, hogy lebukunk, aminek persze beláthatatlan következményei lesznek.

Csak azt tudtam biztosan, hogy nem vagyok épelméjű, hogy ilyenre vállalkozom. De azt szokták mondani, hogy a szerelem néha olyan dologra veszi rá az embert, amit soha sem tenne meg. Ez pont ráillett a mostani helyzetre.

            - Ne aggódj, együtt mindent megoldunk – vont még szorosabban a karjaiba.

Az órák tényleg hihetetlen sebességgel szálltak, csak későn vettem észre, hogy már kezd esteledni.

            - Nekem most haza kell mennem – suttogtam nehézkesen – David nálunk vacsorázik a szüleivel.

            - Akkor menj – tanácsolta Jack – Holnap este pedig sötétedés után ott leszek nálad.

Jack óvatos csókot nyomott a homlokomra, miközben az én szívem őrült tempóban verdesett, s közben, kiszabadulni készült a mellkasomból.

Nehézkesen, de elindultam hazafelé. Siettem, mert még át kellett öltöznöm a vendégek fogadása előtt.

Szerencsére Betty már kikészítette az anyám által kiválasztott ruhát. Gyorsan belebújtam, majd sebesen leszaladtam a lépcsőn.

Nehéz volt akárcsak egy perce is elvonni a figyelmem Jackről, sőt nem is nagyon sikerült, hiszen az agyam egy eldugott szegletében mindig ott láttam az arcát.

David szülei, pont, mint a fiuk, nagyon kedvesnek tűntek, még ajándékot is hoztak nekem, ráadásul öröm volt rájuk nézni, mert látszott rajtuk mennyire szeretik egymást.

Belülről hihetetlen erővel marcangolt a bűntudat, hogy ilyen kedves családot készülök átverni.

Az este gyorsan, és kellemesen telt, bár amikor az esküvői előkészületekről esett szó, legszívesebben felállva az asztaltól elrohantam volna, hogy ne kelljen végighallgatni a lelkes szervezkedésüket, pontosan tudva, hogy nem lesz a házasságból semmi.

Az éjszaka alig bírtam elaludni, annyira izgatott a másnapra tervezett szökésünk.

Reggel fáradtan, kialvatlanul ébredtem. Ha el is aludtam, még álmomban is az esküvő, és a menekülés szerepelt.

Napközben próbáltam észrevétlenül összeszedegetni a legszükségesebb útravalókat.

Ezerféle érzés kavargott bennem a szökéssel kapcsolatban, leginkább izgalom és félelem az elkövetkezőktől. Türelmetlenül vártam, hogy beesteledjen.

Bármennyire is bűntudatom volt az esküvő miatt, a legjobban az fájt, hogy el kell hagynom a szüleimet, akiket nagyon szerettem. Nagyon nehezemre esett a szemükbe hazudni, és nagyon fájt, hogy ezt megtettem.

De nem láttam más kiutat, ebből a helyzetből. A világon mindennél jobban szeretem Jacket, és csak akkor lehetek igazán boldog, ha vele élhetek. Éppen ezért el kell mennem innen.

Bármennyire is szeretnek a szüleim, azt soha nem engednék meg, hogy beházasodjak egy ilyen szegény családba, ráadásul David és a szülei sem éppen jól reagálnának arra, ha felbontanám az eljegyzést, és összeházasodnék egy lovászfiúval.

Tehát mennem kell. Egyre erőseben gondoltam erre, ahogy közeledett az este.

Sötétedéskor már alig bírtam magammal. A szükséges holmikkal megtöltött táskával a kezembe, ugrásra készen ültem az ágyamon.

Néhány perc múlva egy olyan koppanást halottam, mintha valaki egy követ dobott volna az ablaküveghez. Gyorsan odaszaladtam, kinyitottam az ablakot, majd a legnagyobb megkönnyebbülésemre megpillantottam Jacket.

            - Lisa, gyere le! A kapunál várlak. – kiáltotta a lehető leghalkabban.

- De mi lesz, ha észreveszik a táskát a kezemben? – suttogtam rémülten.

- Dobd le ide nekem, majd én viszem – mondta annyira halkan, hogy még éppen megértsem a suttogását.

Úgy cselekedtem, ahogy Jack javasolta. Ledobtam Neki a táskát, én pedig lerohantam a lépcsőn.

            - Hova megy ilyen későn, Miss Lisa? –hallottam meg a hátam mögött Betty hangját.

Egy pillanatig földbe gyökerezett lábakkal álltam az előszobában, néhány méterre a céltól.

            - Csak egy kicsit sétálok – suttogtam erőtlenül.

            - Rendben. De meg ne fázzon, vagy el ne tévedjen, kisasszony! És érjen időben haza, ma korán le kell feküdnie, - az édesanyja utasítása - ugyanis ki kell pihennie magát a nagy nap előtt. – hadarta Betty.

Megkönnyebbülten, nesztelenül sétáltam el az ajtóig, majd amikor kiléptem rajta, rohanni kezdtem egészen addig, ameddig el nem értem a kaput.

Kinyitottam, majd azzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.

Mérhetetlen örömmel vetettem magam Jack karjaiba.

Hevesen ölelt magához, és azon mód, ölelkezve indultunk el a sötét utcákon, végtelenül boldogan, abban a tudatban, hogy most már mindig együtt leszünk, nem választhatnak szét bennünket. Folytathatom az álmaim, mintha nem lenne ez a négy nap mögöttem. Álmodozhatok arról, hogy valaha megbocsájt nekem mindenki, azok közül, akiket most a hátam mögött hagyok…

Mert rengeteg álom van…vannak olyanok, amelyeket könnyű megvalósítani, és olyanok is, amiket nagyon nehéz. De egy valamit nem szabad: feladni az álmainkért való harcot. Küzdenünk kell a végsőkig a megvalósulásukért, mert nincs jobb, mint egy megvalósított álom.

És ha valamid, akkor álmod egészen biztosan van, mert e nélkül nem ember az ember. Ezek ösztönöznek minket hol jó, hol rossz tettekre. És az sohasem lehet igazán boldog, aki nem harcolt az álmaiért, ebben az álmokkal teli világban.

Az én álmom már teljesült, és remélem, ennyi küzdelem után elértem azt, amire mindig is vágytam: ezentúl boldogan élhetek Jackkel.

Olasz szandál

Ezt a novelláőt Diana pályázatára írtam.
Jó olvasást :)

Gyorsan szedtem a lábaimat a délutáni csúcsforgalomban. Még rengeteg dolgom volt. Először is a megfelelő cipőt kell megtalálnom. Este táncolni megyek, de az új ruhámhoz egyik cipőm se illik. Utána a blézeremért megyek be a tisztítóba, aztán pedig kutyatápot kell vennem.

Már három üzletben jártam, mégsem láttam meg a tökéletes cipőt. Kezdtem feladni, hiszen ha továbbra is csak össze-vissza mászkálok a városban, akkor rövidesen el fogok késni arról a rendezvényről.

Éppen a kirakatokat bámultam, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy kicsi, olasz cipőboltot.

Ide még benézek – gondoltam, és már át is rohantam az úttesten, nem foglalkozva a rámdudáló autósokkal.

Amint beléptem, egyből megláttam a tökéletes lábbelit. Egy gyönyörű, olasz szandál volt, pont olyan, amilyet kerestem.

A baj csak az volt, hogy már valaki beletette a kosarába, a dobozára pedig egy kis cetli volt ragasztva, miszerint ez az utolsó darab.

Ennyire még én sem lehetek szerencsétlen!

Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban az ügyet. Odaléptem a nőhöz, akinek a kosarában ott volt álmaim szandálja.

            - Kérem, nem adná ide azt a cipőt? Nagyon hálás lennék, kifizetném az árát is. – ajánlottam fel.

            - Sajnálom, de nem. Ez az utolsó darab, és nekem szükségem van erre a cipőre – válaszolta, és már ment is volna tovább, de én visszarántottam a blúza ujjánál fogva.

            - Higgye el, nekem is fontos. Az ár háromszorosáért sem adná ide? – kérdeztem, de már éreztem, a türelmem kezd fogyni.

            - Nem. És kérem engedjen el – válaszolta a nő most már élesen.

            - De adja ide….! – kiáltottam rá, majd kitéptem a kezéből a cipősdobozt.

A nő vissza megpróbálta visszaszerezni, de én nekilöktem a falnak, majd a pénztárhoz rohantam.

Miután fizettem, gyorsan átvágtam az üzleten, de a bejáratnál egy idősödő nő állta az utamat, akin mindenféle tarka kendők voltak.

            - Te – mutatott rám – Add vissza a cipőt annak, akit az illett.

            - Bolond lennék – közöltem vele, de közben azt figyeltem, hogyan juthatnék ki a boltból.

            - Nem tisztességes, amit teszel, és ezért bűnhődni fogsz! Legyen mostantól ez a cipő átkozott. – kiáltotta dühösen, majd félreállt az utamból.

Jót kacagtam a bolond vénasszonyon miközben kisétáltam az üzletből, s még akkor is nevetem, amikor átmentem az úttesten.

Teljesen megfeledkeztem a forgalomról, és csak azt éreztem, hogy a fejem találkozik az aszfalttal.

Tompán érzékeltem, hogy egy rémült taxisofőr beszél és hadonászik össze-vissza, de semmit sem értettem, csak később jöttem rá, hogy valószínűleg elgázolt egy taxi.

Emberek sokasága rohant hozzám, beszéltek, de a hangjuk teljesen összefolyt a fejemben. Egyedül egyet hallottam ki, az idős asszonyét.

            - Én megmondtam, hogy mostantól átok ül ezen a cipőn – jelentette ki.

Pár perc múlva felt tudtam kelni a földről. Néhány segítőkész járókelő erősködött, hogy be kellene mennem a kórházba, hogy megvizsgáljanak, de én azt hajtottam folyamatosan, hogy jól vagyok.

Néhány órával később

Jelentős időkieséssel, de mindent sikerült elintéznem még mielőtt elkezdtem készülődni az estére.

Teljeséggel elégedett voltam, ugyanis az új szandálom tökéletesen passzolt a ruhámhoz.

A táncteremben szokás szerint mindenki megbámult, én pedig büszkén és kecsesen suhantam keresztül a tömegen.

Azt is feltűnt, hogy akkor sem vették le rólam a szemüket, amikor táncoltam.

Csodálatos érzés volt az új cipőmben keringeni a parketten, ráadásul olyan kényelmes is volt, mintha csak a lábamra öntötték volna.

Most már újból csak mosolyogtam a babonás vénasszony átkozásán, és örültem, hogy nem hagytam az üzletben ezt a gyönyörű lábbelit.

Miközben ezen gondolkoztam, egy pillanatra kiestem a ritmusból.

Próbáltam gyorsabban szedni a lábam, de az mintha csak ólomsúlyú lenne, olyan nehezen akart mozogni.

Hirtelen megbicsaklott a lábfejem, és éreztem, ahogyan elterülök a parkett közepén.

És ott feküdtem törött cipősarokkal, nevetségesen, megalázottan és átkozottan.

Gyémántkő (Szandi pályázatára írt novellám)

Mint a cím mutataja, ez Szandi pályázatára írt novellám, és ide kattintva lehet rá szavazni a jövő héttől. Olvassátok el a pályázatokat, és szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszett nektek :) 


Ezúton is szeretnék Annának boldog születésnapot kívánni :)
Happy Birthday, Annu!

A történet a Breaking Dawn után pár évvel játszódik.

Nessie szemszöge

Gyönyörű tavaszi nap volt, a táj szikrázó napsütésbe burkolózott.

Itt, Forksban különösen ritka az ilyen szép idő.

Ma étünk haza Brazíliából. Az utazás csodálatos volt, de örültem, hogy hazajöttünk, mivel már nagyon hiányzott ez a hely. Nem tudom miért, de mindennél jobban szeretem ezt az esős kisvárost.

Ahogy kiszálltam az autóból, a többiek egyből a Cullen-ház felé vették az irányt, én meg csak álltam ott egyhelyben, mozdulni se tudtam. Most csak egyetlen dologra figyeltem.

A terasz lépcsőjénél ott állt Ő, aki a legjobban hiányzott.

A szívem egyre gyorsabban dobogott, amikor elindultam Jacob felé.

Már csak néhány méter választott el minket, amikor rohanni kezdtem. Nem bírtam tovább a lassú tempót, mert mihamarabb a közelében akartam lenni, hogy érezzem az illatát és testének melegét.

Gondolkodás nélkül szaladtam hozzá, és a karjaiba ugrottam.

Ahogy az agyam utolérte a cselekedeteimet, egy pillanatra megrémültem, hogy majd el fog lökni magától.

Megkönnyebbültem, amikor megéreztem, hogy milyen erővel szorít.

- Van fogalmad róla, mennyire hiányoztál nekem, Nessie? – nyögte fájdalmasan.

- Én csak azt tudom, hogy milyen rossz távol lennem tőled. Most, hogy a karjaidban lehetek, sokkal jobban érzem magam. – vallottam be egyszerűen.

A Brazíliában töltött idő alatt néha azon kaptam magam, hogy folyton Jacob jár a fejemben.

Nem tudom, hogy miért van ez, de mostanában valahogy másképp gondolok rá.

Eddig a legjobb barátom volt, sőt, szinte a bátyámnak tekintettem.

Most pedig… Nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. Túlzás lenne  azt mondani, hogy szerelemes vagyok belé, mégis ez a fogalom írta körül a legjobban az érzéseimet.

Arról fogalmam sincs, hogy Ő mit érez irántam, és arról sem, hogy a barátjaként, vagy esetleg máshogy, sokkal mélyebben szeret-e.

De amíg a karjaiban tartott, addig nem foglalkoztam ezzel, sőt mással sem, csak a mostani pillanat érdekelt.

- Örülök, hogy végre itt vagy! – mondta rövid hallgatás után.

- Én is, hogy itthon vagyok. – válaszoltam mosolyogva.

- Meg kell ígérned, hogy nem mégy el mostanában Forks-ból! – kérlelt Jake. A hangja keserűen csengett.

- Megígérem. Amúgy sem akartam elmenni. Szeretem ezt a helyet.

- Látod, ebben nem hasonlítasz Bellára! Ő egy időben utált Forks-ban lakni. Csak azóta szeret itt lenni, amióta megismerkedtek Edward-dal.

- Ezt nem is mesélték! De sok mindent kell még tőlük kérdeznem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Anyu valaha is utálta Forks-ot. Ő akart a legjobban hazajönni. – nevettem.

- Talán ki kellene csomagolnod… - mondta Jake.

- Lehet… Majd még később beszélünk, és akkor mindent elmesélek az utazásról is. – válaszoltam, és elindultam a ház felé.

Néhány órával később

A La – push-i tengerparton sétáltunk Jacob-bal. Otthonról gyorsan eljöttem, azt mondtam, hogy valamit sürgősen meg kell beszélnem Jake-kel, ami igaz is volt, ugyanis feltétlenül meg akartam neki mondani az érzelmeimnek ezt a furcsa átalakulását.

Már beszámoltam a brazíliai élményeimről, és ideges voltam a beszélgetés további menetét illetően.

De ha esetleg Jake azt mondaná, hogy szerelmes belém, akkor sem lenne semmi se biztos, mivel akármikor megtalálhatja a lenyomatát, és akkor elveszítem őt. És ez nem lenne túl valószínűtlen, ugyanis ilyen már korábban is előfordult.

A többiek meséltek már korábban Sam-ről, Leah-ről és Emily-ről, és hogy Leah-t mennyire megviselte ez az egész. Ráadásul mindennek a bevésődés volt az oka.

Féltem attól, mennyire megviselne engem, hogyha Jacob otthagyna bárkiért is, még akkor is, ha tudom, hogy ezt a folyamatot nem Ő irányítja.

Csendesen sétált mellettem, maga elé meredve, majd hirtelen felkapta a fejét, és a szemembe nézett.

- Nem tudom elmondani, mennyire jó, hogy végre itt vagy. Nem győzöm eleget ismételni. – suttogta mosolyogva.

- Örülök, hogy itt vagyok, és annak is, hogy örülsz. – válaszoltam, de nem néztem rá.

A partot bámultam, meg a napfényben csillogó, hullámzó vizet, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem szabad elfelejtenem, hogy miről is akartam beszélni Jacob-bal.

A baj csak annyi volt, hogy túl gyáva voltam. Nagyon féltem az elutasítástól, és attól, hogy esetleg kinevet.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak egy gyerek vagyok a szemében, akivel jóban van.

- Minden rendben Nessie? – szakította félbe elkeseredett töprengésemet.

- Persze. Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam pár pillanatra. – feleltem csendesen.

- Nessie! Azt hiszem, most már elég nagy vagy ahhoz, hogy Edward nem fogja letépni a fejemet. – Jake-en látszott, hogy erősen gondolkozik valamin.

- Tessék? Miről beszélsz? – fogalmam sem volt, hogy mihez vagyok elég nagy, és hogy miért akarná Apu letépni a fejét.

- Hát, tudod, itt van ez a bevésődéses dolog. Először erről szeretnék veled beszélni.

„Neee!” Sikítottam fel magamban. Csak egyetlen lehetőséget láttam magam előtt, - amiért Jacob a bevésődésről akarna beszélni – azt, hogy a távollétem alatt megtalálta a lenyomatát.

Belülről hihetetlen gyorsasággal járt át a fájdalom. Mihez fogok én kezdeni, ha beigazolódik a sejtésem? Talán megkérhetem a szüleimet, hogy költözzünk el. Ez a lehetőség ott lebegett előttem, de nem akartam rágondolni, hiszen a családom szereti ezt a helyet, és én nem akarom rákényszeríteni őket, hogy el kelljen menniük innen.

De úgy látszik, nem lesz majd más választásom. Nem bírnám nézni, hogy Jacob egy másik lányba szerelmes. Valahogy most nagyon is együtt tudtam érezni Leah-val.

- Nem tudom, mennyire fog megviselni az, amit mondani akarok. – mondta lassan, mintha minden szavát előre megfontolná. – Remélem, el tudod fogadni, de ha nem, akkor legjobb lesz, ha egy időre elköltözöm a környékről és nem is látjuk egymást. – a végét már halkan, fájdalommal teli hangon tette hozzá.

Erőt kellett vennem magamon, hogy a testemben égő fájdalomtól képes legyek talpon maradni. Egy pillanatra meginogtak, de ugyanilyen gyorsan vissza is nyertem az egyensúlyomat. Szerencsére Jake ebből semmit sem vett észre.

„Vége van mindennek. Vége az életemnek!” – vad kétségbeesés vette birtokba az elmémet. Igyekeztem nem elhagyni magam, majd otthon, egyedül belesüppedek az önsajnálatba, de nem engedhetem, hogy Ő is szenvedjen miattam, amikor erről nem is tehet, csak azok az átkozott farkas gének.

Még hogy Ő költözik el! Ennyire nem hibáztathatja magát! Én pedig nem lehetek annyira önző, hogy hagyom elmenni arról a helyről, ahol felnőtt.

Próbáltam legyűrni a fájdalmat és a könnyeimet. Tudtam, hogy óriási önuralomra lesz szükségem, amikor Jacob kimondja a legnagyobb félelmemet.

Nyeltem egyet, és intettem a fejemmel, hogy folytassa.

- Szóval, gondolom tisztában vagy azzal, mi is az a bevésődés, hisz erről már sokat beszéltem neked. – kezdett bele a mondandójába.

Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy hagyja abba, mert már úgyis tudom, mit akar mondani, és felesleges magát hibáztatnia az emiatt, legyen boldog.

- Lehet, hogy Edward nem fog örülni, amiért ezt elmondom neked, de tovább egyszerűen nem bírom. Azt is megértem, hogyha majd egy darabig látni se akarsz. Hagyok időt, hogy gondolkozhass.

Nem bírtam már egyszerűen tovább.

„Miért nem tér végre a tárgyra? Essünk túl rajta minél előbb, annál hamarabb átadhatom magam a fájdalomnak, amit már alig tudok visszafojtani.”

A vékony gát, ami eddig megakadályozta, hogy a bánatom viharos tengerként öntsön el mindent, most végleg átszakadt.

- Jaj, Jake! Bökd már ki, hogy nem szeretsz! Meg hogy már megtaláltad a lenyomatod! Nem bírom tovább, hogy nem mondod ki, és csak szenvedsz te is, meg én is. – ordítottam könnyek között.

- Nessie! Te miről beszélsz? – nézett rám értetlenül, kikerekedett szemekkel.

A szemébe néztem, alig láttam a könnyeimen keresztül. Nem tudtam, hogy mit nem fogott fel a hallottakból. Azt a lehetőséget teljességgel kizártam, hogy esetleg mégsem lenne igazam. NEM! Nem szabad reménykednem, hogy talán Jakob másképp gondolja, mint én.

- Jól tudod! Már megtaláltad a lenyomatod! Csak próbálod úgy elmondani, hogy ezzel a legkevesebb fájdalmat okozd nekem. – hadartam még mindig könnyes szemekkel.

- Héééé, Nessie, állj le! – mondta hevesen tiltakozva. – Azt hiszem, te teljesen félreértettél engem.

- Nem hiszem! Csak a lehető legkíméletesebben akarod nekem elmondani. – erősködtem.

- Hihetetlenül makacs vagy, pont, mint Bella. De bizonyos szempontból igazad van, tényleg utolért engem is a bevésődés, és ez az, amiről beszélni akartam veled. – miközben beszélt az arcomat fürkészte.

- Tudtam. – kiáltottam fel, majd kezeimet az oldalamnál ökölbe szorítva, fejemet lehajtva elindultam az ellenkező irányba.

- Állj már meg, Ness! Hadd magyarázzam el. – kiáltott utánam.

Megtorpantam.

- Nem szükséges semmit sem elmagyaráznod! – morogtam lehunyt szemekkel. - Pontosan értek anélkül is mindent! És nyugodj meg, nem fogok a boldogságod útjába állni, most rögtön elmegyek Alaszkába.

- Várj! – Kapta el hirtelen a csuklómat Jake. – Akkor állnál a boldogságom útjába, hogyha elköltöznél. – suttogta.

Kikerekedett szemekkel fordultam felé.

- Na látod, ezt már tényleg nem értem. – ráztam meg a fejem. A hangom érdes volt a torkomban lévő gombóctól.

- Nessie… Hát tényleg nem érted? – kérdezte csodálkozva. – Én téged szeretlek! Amit el próbálok mondani… Nekem nem lehet már más a lenyomatom,… mivel… te vagy az. – mondta lágyan.

A szavai lassan szivárogtak be az elmémbe, majd egyszerre minden agysejtem ujjongva pattogni kezdett a fejemben.

A bánatnak, amit addig éreztem, már nyoma sem volt. Hihetetlenül jól éreztem magam, pedig az előző pillanatban még legszívesebben meghaltam volna.

- Én… én is szeretlek, Jake! – suttogtam lehajtott fejjel, de biztos voltam benne, hogy hallotta.

Egyszerre csak azt éreztem, hogy Jake erősen magához húz, majd forró ajkait az enyémeken. Most már nem volt szükség a szavakra. Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Megszűnt körülöttünk a világ. Ebben a pillanatban teljesnek és boldognak éreztem magam.

Ekkor Jacob megszakította a csókunkat.

- Van még… valami... – jelentette ki mosolyogva. – Ez most biztos sokkolni fog, de hidd el, nem viccből kérdezem.

- Akkor had halljam! – biztattam nevetve.

Az arcomra fagyott a mosoly, amikor Jacob letérdelt, és előhúzott valamit a zsebéből, valami fényeset, amin a nap sugarai ezernyi darabra törtek. Egy aranypánt, melynek a foglalatában egy gyémántkő volt.

„Egy gyűrű!” – kiáltottam az agyamban.

- Renesmee Carlie Cullen, leszel a feleségem? – kérdezte édes tekintetét az enyémbe fúrva.

„Mi?... Ez komoly?”

- Micsoda? Jól hallottam? – kérdeztem vissza erősen kételkedve a hallásom kiválóságában.

- Igen. Nos, mit válaszolsz? – türelmetlenkedett.

- Nézd Jake, én szeretlek, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy te is hasonlóképpen érzel irántam, de ez túl gyors tempó, nem gondolod? – kérdeztem alaposan megválogatva a szavaimat. Nem akartam megbántani.

- Nessie! Kérlek, ne rontsd el ezt a tökéletes percet! Én teljesen komolyan kérdeztem. Mert én születésed pillanata óta szeretlek, annyira, amennyire csak képes lehet egy emb… farkas szeretni. Kérlek… légy a feleségem… – kérlelt. A hangja tele volt fájdalommal.

- Én nem tudom, mit válaszoljak, Jake… – suttogtam alig hallhatóan. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Megsemmisültem.

- De… az előbb… azt mondtad, szeretsz… – mondta lemondóan.

- Igen, de attól még nem kell azonnal hozzád is mennem. Ráadásul el sem tudom képzelni, mit szólna hozzá a családom,… különösen… Apu. – a végére elcsuklott a hangom.

Apu tényleg nem ugrana ki a bőréből a hír hallatán.

- Előbb-utóbb ő is elfogadná. Legalább gondolkozz el rajta! Van időnk… – mondta erőltetett mosollyal az arcán.

- Hát éppen ez az! Rengeteg időnk van, ott az egész örökkévalóság, ezért nem értem, hogy miért akarod ezt ennyire siettetni. De mindegy, megígérem, hogy elgondolkozom rajta. – sóhajtottam.

- Helyes. – mondta, majd közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Forró ajkainak íze elvarázsolt.

Néhány órával később, a Cullen-házban

Annyi szerencsém volt, hogy Apu vadászni ment Alice-szel, így nem hallhatta a gondolataimat.

Apu szobájában álltam, és bámultam kifelé az ablakon. A mai napon annyi minden történt, hogy muszáj volt mindent szépen sorban átgondolnom.

Nem jutottam messzire az elmélkedésben, mert a kopogás kizökkentett.

- Igen. – szóltam.

- Csak én vagyok, kicsim. – lépett be Anyu. – Csak gondoltam beszélgethetnénk kicsit. Ma olyan nyugtalannak tűnsz.

Pár pillanatnyi töprengés után elmeséltem neki mindent. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha nem titkolózom, ebben a házban úgyis gyorsan kiderülnek a dolgok. Ráadásul kíváncsi voltam, hogy mit szól a történtekhez.

- Igen, sejtettem, hogy ez lesz. Jacob a múltkor is arról beszélt, hogy feleségül akar venni, hiába mondtam neki, hogy még várjon ezzel, annál is inkább, mivel még rengeteg időtök van. – mondta elgondolkodva.

- És neked mi a véleményed erről a házasság-dologról? – kérdeztem.

- Nézd kicsim, nekem meg Apádnak hasonló volt a helyzetünk egy bizonyos szempontból, úgyhogy furcsa lenne, hogyha én akarnék az utatokba állni. Tény, hogy fiatalnak talállak, de hát én is az voltam, amikor megházasodtam. Én csak azt szeretném, hogyha boldog lennél, márpedig tudom, hogy Jacob-bal az leszel. – mosolygott.

Annyira örültem, hogy így viszonyult az ügyhöz, hogy hirtelen a nyakába ugrottam, és erősen átöleltem. Nevetve tekerte körém a karjait.

- Anyu, szerinted Apu mit fog szólni ehhez? – szólaltam meg, néhány percnyi békés csend után. A hangom olyan bátortalanul csengett, hogy magam is meglepődtem rajta.

- Látod, kicsim, ez egy bonyolultabb dolog. – sóhajtotta Anyu - Edward nagyon szeret téged, és jót akar neked, de biztos túl fiatalnak tart a házassághoz. Azt tudnod kell, hogy nagyon szeret téged, de félt téged a fiúktól. – még ha Jacob-ról van is szó – mint hogy minden apa félti a lányát. És kérlek, ne haragudj rá akkor sem, ha ellenezni fogja a férjhezmeneteledet.

- Köszönöm Anyu! Jólesett, hogy megbeszéltük! – mondtam érzelmekkel teli hangon.

- Rám mindig számíthatsz, Nessie! – mosolygott rám melegen.

Tudtam, hogy a neheze még hátra van.

El kell döntenem, mit is akarok valójában, és akármi is az, szólnom kell róla Apunak is.

Ez nehéz lesz.

Másnap

„Néhány perc múlva hazaér Apu és Alice.” –pánikoltam.

Próbáltam nem Jacob-ra, és a házasságra gondolni, de ez nehezen ment. Nem volt gyakorlatom abban, hogy tartósan másra tereljem a figyelmem, mert még sohasem akadt olyan helyzet, hogy takargatnom kelljen a gondolataimat Apu elől.

Viszont ez elég rosszul ment nekem, és nem ez volt a legjobb alkalom, hogy kikísérletezzem, ezért megkértem Anyut, hogy vonjon körém pajzsot. Ő figyelmeztetett, hogy hamarosan úgyis el kell mondanom Apunak, hiszen feltételezni fogja, hogy valamit rejtegetek előle.

Igaz lett, mert ahogy beléptek a házba, és üdvözöltek minket, Apu már észre is vette, hogy valami nincs rendben.

- Bella, miért tartod rajta a pajzsodat Nessie-n? – kérdezte egy alkalmas pillanatban Apu.

- Jobb lenne, ha ezt négyszemközt a lányoddal beszélnétek meg. – mondta Anyu, és a hangjából érezte Apu is, hogy valami komoly dologról van szó.

- Rendben. – mondta Apu eltöprengve. - Sétáljunk egyet, Nessie! – fordult hozzám mosolyogva.

Felé indultam, átkarolta a derekam, majd kiérve ő szólalt meg előbb.

- Miről kellene beszélnünk? – kérdezte idegesen, valószínűleg sejtette, hogy nem fog örülni annak, amit mondani fogok.

- Hát tudod Apu, Jacob-ról és rólam lenne szó. – kezdtem bizonytalanul.

- Szinte biztos voltam benne. – mondta gúnyosan. Nem tudom, hogy hirtelen miért lett ilyen a viselkedése, de az utóbbi időben nem nagyon szerette, ha Jake-re gondoltam.

- Kérlek, legalább hallgass végig, Apu… - mondtam, de félbehagytam a mondatot, mivel Apu hangosan kezdett morogni.

Értetlenül álltam, és próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett.

- Az a hülye kutya! Azt hiszi, elveheti tőlem a lányomat! De nagyon téved… – sziszegte dühösen.

Akkor értettem meg, hogy mi is történt, amikor meghallottam Jake hangját a házból.

Szóval itt van, és Apu meghallotta a gondolatait.

„A francba! Nem így képzeltem ezt az egészet. Úgy gondoltam, hogy majd szépen nyugodtan elmagyarázom neki, higgadtan. Nos, ennyit az elképzelésemről… Nagyszerű!” – dühöngtem magamban.

- Apu! Kérlek, nyugodj meg! – próbáltam megnyugtatni, nem valami nagy sikerrel.

- Megölöm! – morogta.

- Azt én nem fogom hagyni! – mondta Anyu határozottan, a házból kilépve.

- Ugyan Bella! Ne mondd, hogy neked tetszik ez a házasságos ötlet. Szerintem ez még nagyon korai. – szűrte Apu a fogai közt a válla felett.

- Lehet, hogy fiatalok, de ahhoz elég idősek, hogy eldöntsék, hogy mit akarnak. Nem akarok a lányom boldogságának útjába állni! – Anyu szemében elszántság csillogott.

Ezek szerint eldöntötte, hogy az én pártomat fogja, ezzel pedig vitát váltott ki közte és Apu között. Ez azért volt furcsa, mert még sohasem láttam őket veszekedni, mindig annyira összhangban voltak, szinte még a gondolataik is megegyeztek.

Rosszul éreztem magam, hogy pont miattam veszekednek, de most már úgyse tudok mit tenni.

- Á, szóval te beleegyeztél? – kérdezte suttogva Apu – Én akkor is azt mondom, túl korai még.

Olyan dolgok után kezdtem kutatni a fejemben, amikkel esetleg átmenetileg megnyugtathatom Aput.

- Apu! Én egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok házasodni Jake-kel. Ezt csupán ő akarja. – hadartam.

Apu felnevetett. Értetlenül néztem rá.

- Pont olyan vagy, mint Bella! – kacagta.

Nem tudom, hogy mitől lett ennyire nevetős kedve, de én továbbra is feszült voltam.

- Nessie! Biztos vagy te ebben a házasságban? – kérdezte komoly hangon Apu.

- Én egyáltalán nem tudom… - suttogtam a talajt bámulva.

- Ne menj bele olyan dologba, amiben nem vagy biztos. – folytatta.

- Én szeretem Jake-et! – mondtam ki az egyetlen dolgot, amiben biztos voltam. – De nem tudom, hogy…

- Az ne tartson vissza, hogy én nem helyeslem, mert abban igazat adok Bellának, hogy ez a te döntésed. – míg beszélt, addig végig mélyen a szemembe nézett. – Különös, hogy mint mindenben, a gondolatain keresztül, most is meggyőzött Bella, hogy neki van igaza. – tette hozzá könnyedén, majd elmosolyodott.

- Rendben… Majd gondolkozni fogok rajta. – válaszoltam még mindig halkan.

Apu odalépett hozzám és átölelt, majd Anyu is csatlakozott hozzánk.

- Tudom, hogy bármi lesz is, az én okos kislányom jól fog dönteni. – jegyezte meg egy mosoly kíséretében Apu.

Három nap múlva

Az elmúlt napokban végig egyetlen dologra tudtam gondolni. Minden lélegzetvételemkor, és amíg a szívem dobbant, mindig csak erre koncentráltam, végig csak ez járt a fejemben. Egyszer Emmett megpróbált velem viccelődni, de rögtön észrevette, hogy nem vagyok poénos kedvemben, és így felhagyott vele, hogy megpróbáljon megnevettetni.

Anyu beszélt Jacob-bal, és megmondta neki, hogy pár nap gondolkodási időd hagyjon nekem, és addig ne is jöjjön el hozzánk.

Hálás voltam ezért neki, mert Jake jelenléte valószínűleg összezavart volna.

Továbbra is csak annyiban voltam biztos, hogy szeretem Őt, de másban ugyanolyan bizonytalan voltam.

Lényem egyik része most azonnal rohanni akart férjhez menni, mert ez a rész azt gondolta, hogy csak az számít, hogy szeretem Őt, minden más lényegtelen, és egyáltalán nem kell várnunk az esküvővel.

A másik részem viszont meg volt győződve arról, hogy nem vezet semmi jóra ez a korai házasság. Ez az oldalam azt gondolta, ha annyira szeretjük egymást, igazán tudunk még várni.

Próbáltam a családomat is kifaggatni. Nekik is megvan a saját véleményük. Rosalie nem szeretné a házasságot, mert sose volt jóban Jake-kel. Alice erősködött, hogy fogadjam el az ajánlatot, úgyis rég szervezett már esküvőt. Esme-nek csak az számít, hogy boldog legyek, mindegy, hogy kivel, szerinte az a fő, hogy szeretjük egymást. Carlisle azt tanácsolta, hogy gondoljam át alaposan. Emmett megpróbálta elviccelni az egészet, hogy így legalább lenne kutya is a családban. Jasper csak annyit mondott, hogy hallgassak a szívemre, mert az mindig a helyes utat mutatja.

Részben segítettek. Éreztem, hogy szeretnek engem, és bíznak a döntésem helyességében.

Viszont továbbra sem tudtam, mit tegyek.

A terasz lépcsőjén ültem, és az erdő felé bámultam. Nemhogy eldöntöttem volna bármit is, inkább egyre bizonytalanabb lettem mindenben.

Ekkor Alice jelent meg, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után leült mellém.

- Nem tudom, mit csináljak, Alice! – suttogtam keservesen.

- Ó, dehogynem! Örömet szerzel Alice nénikédnek! Méghozzá azzal, hogy gyorsan hozzámész Jacob-hoz. Úgy szeretnék esküvőt szervezni. Ugye megszervezhettem? – Alice, mint mindig, most is hozta a formáját, és máris a jövőt tervezte.

- Alice! Tisztázzunk valamit! Én nem fogok senkivel összeházasodni azért, hogy te tudjál valakinek lagzit szervezni. – dühöngtem.

- Ó, te még határozottabb vagy, mint Bella! – hallottam meg Alice csilingelő nevetését. – Őt könnyebben rá tudtam venni, hogy házasodjon. Szerintem rám kellene hallgatnod, hiszen őt is én beszéltem rá, és nézz rájuk, azóta is milyen boldogok. – folytatta komolyabban.

- Ez igaz! – ismertem el.

- Hát persze! Ráadásul Jacob-bal mondhatni, születésed óta barátok vagytok. És ebből a barátságból aztán szerelem lett. Kérlek, Nessie, hallgass rám, és menj feleségül Jacob Black-hez. – Alice annyira meggyőző volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

Ez még hiányzott nekem. Tudtam, hogy már közel jártam a döntéshez, de ez a beszélgetés Alice-szel megadta az utolsó lökést.

Azzal a tudattal indultam el La-Push-ba, hogy megmondom Jake-nek, a felesége leszek.

Pár perccel később, La-Push-ban

- Gondolom, azért akarsz velem beszélni, mert döntöttél. – mondta halkan Jacob a házukból kilépve.

- Igen, most már tudom, mit akarok, részben Alice-nek, részben mindenki másnak köszönhetően. – vallottam be.

- Akkor had halljam! – biztatott Jake.

- Úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatod. – mondtam tárgyilagosan.

- Tényleg? Én olyan boldog vagyok! – nevetett Jacob, miközben felkapott, és a levegőben pörgetett. – Nem hiszed el, Nessie, hogy milyen örömet szerzel ezzel nekem.

- Örülök, hogy boldog vagy! – motyogtam.

- Én annak örülök, hogyha te boldog vagy. Ugye az vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve, letéve a szilárd talajra. – Mert ha ez az egész téged nem tesz boldoggá, akkor semmi értelme sincsen. – rázta meg a fejét, szemöldökét összeráncolva.

- Persze, hogy örülök, hiszen most már elválaszthatatlanok leszünk. Örökké! – mondtam mosolyogva.

- Mindörökké boldogan…- ismételte Jake, majd elővéve a farzsebéből az ujjamra húzta a gyűrűt, amelynek gyémántkövén megtörtek a napsugarak, és visszaverődtek a határtalan kék égekig.

Ez a gyémántkő ezután az összetartozásunkat jelképezi, és soha többé, egy percre sem fogom levenni, mert fényesebb bármi földinél, egyedül a szerelmünket nem ragyogja túl.