Ajánlás:
Drága Kate!
Köszönöm, hogy valahányszor csak beszélgetek Veled, mindig megmosolyogtatsz valamivel, és köszönöm, hogy mindig felvidítasz!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen nagyszerű, örökvidám legjobb barátnőt adott nekem!
Nem tudtam, hogy mit olvasnál szívesen, ezért a romantikus helyett, egy kicsit misztikus novellát kapsz tőlem!
Ölellek!
Piros lámpa
Már sötétedett. A cipőm halkan, ritmusosan kopogott az utca régies macskakövén. Szorosabbra húztam a nyakamat körülölelő sálat, mivel ahogy esteledett, egyre hidegebbé vált a levegő.
A lépteimet meggyorsítottam, mert nem állt szándékomban sokáig időzni a hideg, sötét téren.
Megkönnyebbültem, amikor megláttam a nagy, barna ajtót, ami egy kétemeletes társasházhoz tartozott, amely hosszan nyúlt végig az utcán.
Az épület elég régi lehetett, 19. századi jellegét erősítette az ablakok alatt végigfutó szép, aprólékos díszítés, amely még varázslatosabbá tette a helyet.
Míg máskor lenyűgözötten bámultam volna kaput - amely igazi, kézzel faragott darab -, most kicsit megijesztett, mert a sötétben félelmetesebbnek hatott az óriási ház is.
Hangosan fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd egy határozott kézmozdulattal megnyomtam a csengőt.
A következő pillanatban a kaputelefonból egy idős, fáradt hang szólalt meg.
- Igen? Ki az? – kérdezte rekedtesen.
- Jó estét, Susan néni! Én vagyok az, Vanessa – válaszoltam udvarias, mosolygós hangon.
A következő néhány másodperc néma csendben telt el, csak Susan néni egyenletes, bár kissé beteges lélegzetvételeit hallottam a vonal túloldaláról. Biztos voltam benne, hogy most azonosít be. Hiába, nem tökéletes már a memóriája.
- Szervusz, Drágaságom! Máris nyitom az ajtót! - szinte láttam magam előtt, ahogy az idős hölgy végre felismer, és széles mosoly terül szét az arcán.
A kapuzár egy hangos kattanással automatikusan félretolódott. Meglepődtem, hogy egy ennyire régi épültben ilyen, viszonylag korszerű technikát alkalmaznak. Belöktem az ajtót, majd hosszú, gyors léptekkel siettem felfelé a meredek, kanyargós csigalépcsőn, erősen belekapaszkodva a vaskorlátba, nehogy elessek az omladozó lépcsőfokokon.
Szerencsére sikerült épségben felküzdenem magam a kis tetőtéri lakás bejáratáig, ahol újból csöngettem.
A belső folyosóról lassú csoszogás hallatszott, majd a kulcs nehézkesen belecsúszott a zárba, végül az ajtó nyikorogva kitárult előttem. Susan néni apró otthonának félhomályában találtam magam.
- Jó estét, Susan néni! – ismételtem meg a köszönésem, mivel nem voltam biztos benne, hogy emlékszik az előzőre. – Hogy tetszik lenni?
- Nem túl jól, Aranyom – válaszolta szomorkás hangon, de a mondandója vége már keserves köhögésbe fulladt. – Gyere, kerülj beljebb! – intett a kezével a szűk kis nappali felé, amikor abbamaradt a rohama.
Szó nélkül követtem végig a keskeny folyosón, ami Susan néni vendégfogadó helyiségéhez vezetett.
Az apró szoba méreteihez képest túl sok holmit zsúfolt be oda az idős asszony. Mindenféle keleties dísztárgy sorakozott egymás hegyén-hátán, alig lehetett átlátni, hogy mi minden kapott helyet.
A majdnem egy méter magas buddha szobortól kezdve a lángot okádó aranysárkányig mindent meg lehetet találni a kicsiny nappaliban.
Mindez érdekesnek tűnhetne, de az én tekintetemet egy lámpa ejtette rabul.
Búrája papírból készült, alakja egészen furcsa, lampionszerű volt, és mind a négy oldalára egy-egy kínai írásjelet festettek.
A lámpa piros színben pompázott, de a belőle áradó szintén piros fény még meglepőbbnek hatott.
Teljeséggel magával ragadott az a lámpa. Általában nem tetszettek ez ilyen dolgok, de a piros fény megfejthetetlen okokból vonzott.
- Tetszik? – érdeklődött még mindig ugyanazon a rekedtes hangon Susan néni.
Meglepődtem, hogy már neki is feltűnt, hogy milyen csodálattal bámulom azt a tárgyat. Kicsit bután éreztem magam. Mi lehet olyan különös benne, ami annyira megfogott?
- Ó, igen. Nagyon szép darab – dicsértem a régiséget.
Jobban elgondolkoztam az egészen. Valójában nem is a tárgy ragadott magával, hanem az a különös piros fény.
- Ez nem egyszerű lámpa – jelentette ki. – Varázsereje van!
Jaj ne! Tudtam, hogy ez lesz a vége! Már az elindulásom előtt is sejtettem, hogy Susan néni – szokás szerint – valami misztikus-babonás dologgal fog traktálni. Mindig ezt teszi, és a meséi elől nincs menekvés.
Ha egyszer belekezd egy történetbe…
Emlékszem, egyszer kiskoromban úgy megijesztett egy mágikus erővel rendelkező teafőző meséjével, hogy utána két hétig nem mertem megérinteni a kannát.
Néha kifejezetten sajnáltam az idős nénit, mert a családban mindenki őrültnek nézte. Bár nem alaptalan a feltételezésük, én azért mégsem mondanám rá teljesen, hogy bolond. Néha vannak egész normális napjai is.
- Nem foglalsz helyet, Vanessa? – kérdezte, de már el is kezdett taszigálni apró kezeivel a kanapé felé. – Főzök két csésze teát, közben pedig elmesélem a lámpa történetét.
Susan néni a konyhába sietett, és belekezdett a szokásos beszédébe. A kis lakásnak vannak kifejezett előnyei is, például, hogy ő az otthona túlsó felében forralta a vizet, én mégis tökéletesen hallottam minden szavát.
A „legenda” kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanaz a sablonszöveg volt, amit állandóan előadott, csak mindig más tárgyakról regélt.
Állítólag valami rendkívüli erővel rendelkező boszorkány tulajdonában állt ezelőtt, aki Kínában élt, egy folyó menti kis faluban.
Susan néni állítása szerint a csodaszép boszorkány szobájában világított ez a lámpa, egészen addig, ameddig egy furcsa eset nem történt.
A kínai nőt egy nap meglátogatta az egyik ellensége. A gyönyörű boszorkány meg akarta átkozni, de az ereje nem hatott rá közvetlenül, így a lámpát használta fel. A szobát beborító fényáradat hirtelen pirossá változott, s ezzel a piros köddel semmisítette meg a lámpa gazdája ellenfelét.
Mindössze egyetlen egy gond akadt; ezentúl bárki megpillantotta a különös színű fényt, abban a pillanatban holtan esett össze. A boszorkány nem tudod mit tenni. Szörnyen kínozta, hogy a barátai egy pillanat alatt megsemmisültek, még végül már nem bírt a fájdalmával és a folyóba vetette magát.
Attól a perctől, hogy a boszorkány életét vesztette, a lámpa fénye már nem ölt meg senkit.
Elképzeltem néhány pillanat erejéig a történetet, de különösebben nem fogott meg. Csak egy mese volt, mint az öregasszony összes többi „misztikus” dolga. Csak azt csodáltam, hogy honnan lett neki ekkora fantáziája.
Mire a teás csészém kiürült, már végzett a meséjével, és én jobbnak láttam kereket oldani, míg bele nem kezd egy újabb történetbe.
- Viszontlátásra, Susan néni! – intettem még egy utolsót a küszöböt átlépve, majd óvatosan elindultam lefelé a rozoga lépcsőn.
- Várj! – kiáltott az ajtóból Susan néni. – Vidd magaddal ezt a lámpát, én úgy se sok hasznát veszem, és láttam, hogy neked nagyon tetszett.
A „nagyon tetszett” –et azért erős túlzásnak tartottam. Egyszerűen csak különösnek találtam a piros színű fényt.
Nagyot sóhajtottam. Nem nagyon akartam magammal vinni azt a misztikus vackot, de tudtam, Susan néni addig beszélne, amíg el nem fogadnám.
Így legalább megspórolok neki néhány percnyi fölösleges győzködést.
- Rendben – bólintottam – Magammal viszem. Köszönöm szépen – megpróbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, bár ez nem ment könnyen.
Az öregasszony visszacsoszogott a lakásába, és betekerte egy egyszerű csomagolópapírba.
Ünnepélyesen nyújtotta át a lámpát, miközben boldogan vigyorgott.
- Használd egészséggel – mondta, majd visszasétált az otthonába.
Talán az „egészséggel” szó nem illett egy olyan lámpához, ami miatt – állítólag – emberek haltak meg.
De most már mindegy volt, egyszerűen belesüllyesztettem a táskámba az ajándékom, és lassú, megfontolt léptekkel legyalogoltam a hosszú, omladozó lépcsősoron.
Nem tudtam minek tulajdonítani azt, hogy akkor is féltem a keskeny, sötét utcán. Alaposan körülnéztem, de nem járt arra senki. Kezdtem komolyan aggódni az elmeállapotom miatt, mert nem volt kizárt, hogy Susan néni tébolyultsága ragályos, és amiatt kezdtem félni a semmitől.
Legjobbnak láttam gyors léptekkel hazafelé venni az irányt, mielőtt még jobban kétségbe vonom az épelméjűségem.
Már a hold is fent világított az égen, még szerencse, hogy egyáltalán nem hittem a babonákban, mert ha komolyan vettem volna az ilyesmiket, akkor már sikítva rohannék haza.
Tény, hogy megijesztett a hold különös fénye, mely kísértetiesen világította meg az utat borító macskakövet, de nem különösebben találtam veszélyesnek.
A magas sötét épületek közötti keskeny útszakaszon mentem, amikor meghallottam a lépteket a hátam mögül.
Nem fordultam hátra, legalábbis próbáltam győzködni magam, hogy annak semmi értelme se lenne, biztos csak egy másik járó-kelő tévedt arra.
A biztonság kedvéért azért gyorsítottam a tempómon, ám ez nem használt, egyre közelebbről hallottam a léptek kopogását.
Ekkor kezdtem kétségbe esni. Minden elhatározásom a porba hullott, amikor megfordítottam a fejem.
Egy gyönyörű arcot pillantottam meg. Ahogy a szemem végigsiklott az egész alakon, rögtön tudatosult bennem egy nem elhanyagolható tény; az illető egész teste halvány volt, mintha ha ott se lenne, vagy még rosszabb, mintha egy szellem állt volna velem szembe.
A gyönyörű szellemnőt fehéres köd ölelte körül, és már tudtam mi ő. Úgy látszik, a boszorkányok nem tudnak végleg meghalni, és visszajönnek azért, amit magukénak éreznek.
Legszívesebben sikítottam volna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkom. A félelem kezdett eluralkodni felettem, amikor a nő egyre közelebb lépdelt hozzám. Nem is lépdelt, hanem suhant, miközben a csodaszép arcán elégedett, ördögi vigyor terült el.
Nem tudtam parancsolni a testemnek, az ujjaim, melyek eddig összefonódva tartották a táskám fogóját, most szétnyíltak, és a kézitáskám a lámpával együtt hangosan koppant a macskaköveken.
El akartam futni, de nem mozdult a lábam. Csak bámultam, ahogyan a táskám magától felemelkedik a földről, majd egyenesen a boszorkány kezei közé száll. Egy apró mozdulattal tépte ki belőle a lámpát, majd visszahajította az utca kövére.
Villámgyorsan tépte le róla a papírt, majd a következő pillanatban a lámpa a maga piros fényével világította be az utcát.
A szemet elvakította a hirtelen jött fény, automatikusan az arcom elé tartottam a karjaimat.
Próbáltam küzdeni, de esélytelen voltam. Térdre estem, majd teljesen elterültem a hideg macskaköveken.
A fájdalom, lassan, de hatalmas erővel járt árt, lassan megsemmisítve a bensőmet. Éreztem, hogy közel a vég, még utoljára hallottam, ahogy a boszorkány szelleme végtelen kecsességgel mellém lépett, és selymes, mégis parancsoló hangon suttogta a fülembe:
„A lámpa csak az enyém!”
