2010. május 20., csütörtök

Álmokkal teli világ

Ez az egyik legújabb novellám, amely Lea pályázatára készült. Nagyon színvonalas munkák születtek, örülök, hogy én is részt vehettem rajta :)
Jó olvasást :)


Álmokkal teli világ


1905, Chicago, egy gazdag gyártulajdonos villája…

A lemenőben lévő nap utolsó erejével, narancsszínű fénnyel világította be az utcát, megadva magát, a lassan mindent elborító homálynak.  
Ültem a szobámban, és csak bámultam ki az ablakon. Tanulnom kellene, de a lecke valahogy nem akar rögzülni a fejemben.

A naplemente viszont gyönyörű látványt nyújtott, ráadásul csodálatos emlékeket idézett fel bennem, s vágyakat, amik csak ilyenkor jutottak eszembe. Nem véletlen, hogy a romantikus történetek kedvelt eleme az alkonyat.

A vörös korongtól már kezdett káprázni a szemem, felhagytam hát a bámulásával, és bosszúsan csaptam össze a tankönyvemet.
Nem láttam semmi értelmét, hogy bármit is csináljak. Egyre csak két férfi képét láttam magam előtt.
Az egyikükbe szerelmes voltam, míg a másikhoz a szüleim akartak hozzákényszeríteni.

A tehetetlenség érzése uralkodott el rajtam. Ez nem az a világ, ahol figyelembe vették az eladósorba lépő lányok érzelmeit. Itt mindegyikünk ahhoz a fiúhoz ment hozzá, akit a szülei választottak neki.

            - Miss Lisa, lejönne kérem? – szakította félbe a töprengésemet Betty, a házvezetőnő. –  David úrfi a társalgóban várja – tette hozzá.

Nem repestem a boldogságtól, hogy most egy újabb kellemetlen órát kell eltöltenem a szüleim, és az általuk választott vőlegényem társaságában, de tisztában voltam azzal, hogy ez a kötelességem.

            - Azonnal megyek, csak egy percet kérek – kászálódtam fel a székről.

Betty bólintott, majd kiment a szobámból, én pedig a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam a hajam.
A szőkésbarna tincsek tökéletesen álltak az egyszerű frizurámban, az arcom mégis meggyötörtnek látszódott. Megpróbáltam egy halvány mosolyt ráerőltetni, hátha ettől jobban nézek ki.
A kívánt hatást sajnos nem sikerült elérnem, de legalább most már emberszabásúnak éreztem magam. Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a szenvedésem színhelye felé.
Lassan támolyogtam lefelé a lépcsőn, próbáltam halasztani a találkozást, bár tudtam, ezzel a módszerrel nem megyek sokra.

A társalgóban várakozó David észrevéve közeledésemet, gyorsan felpattant a fotelból, és elém sietett az utolsó lépcsőfokhoz.
Óvatosan a kezemért nyúlt, lehajolt megcsókolni azt, de közben végig a szemembe nézett.

            - Kimondhatatlanul örülök, hogy újra láthatlak – suttogta egy káprázó mosollyal az arcán, amikor végre elengedte a kezem.

            - Szép napot, David! – köszöntettem hűvösen, mert nem akartam neki hazudni az olyasfajta felelettel, hogy „Én is örülök a viszontlátásának”.

            - Na de Lisa…! – méltatlankodott az anyám a vőlegényemmel megengedett hangnemem hallatán – Drága David, elnézést kérek a lányom modortalan viselkedéséért, de ma rossz napja volt, mivel tanulnia kellett, és nem engedtem ki a lovardába sem – mentegetőzött.

Forgattam a szemeimet anyám hízelgésén. Ő és az apám folyton azon igyekeznek, hogy Davidnek minden a lehető legjobb legyen, és hogy engem is szépnek találjon. Nagyon boldogok voltak azért, hogy belém szeretett, hiszen a város leggazdagabb családjából származott. Mi sem voltunk szegények, sőt, úri módon éltünk, de ez akkor is feljebbjutást jelentett a ranglétrán. Na meg persze, mindig jól jön egy olyan gazdag család a rokonságban, akik gyakorlatilag a fél várost megvették.

            - Ó, én teljesen megértem Lisát. Nagyon fárasztó egész nap a tankönyvek felett görnyedni, ráadásul olyan szép idő van odakint, és tudom, hogy mennyire szeret lovagolni – mosolygott rám megértően David.

A szüleim megkönnyebbülten nyugtázták, hogy a hódolómat nem sértette meg a hűvös modorom.
Igazából nincs semmi bajom Daviddel, hiszen mindenkivel végtelenül kedvesen viselkedik, csupán…, az én szívemet már valaki más hódította meg.

Kellemes melegség árasztott el, ahogy újra eszembe jutott Jack. Ő volt az, akit igazán szerettem, akinek boldogan lennék a felesége. De mindez csak egy távoli álom lehetett csak, mivel Jack egy lovászfiú, szegény családdal, tehát a szüleim hallani sem akartak arról, hogy én bármit is érzek egy ilyen egyszerű sorban élő fiú iránt.

Próbáltam a Jack iránti szerelem által elködösített elmémmel visszakecmeregni a valóságba, hiszen elég furcsa dolog, hogy a vőlegényem jelenlétében egy másik férfire gondolok.
Szó nélkül leültem anyám mellé a kanapéra, pontosan szemben Daviddel, aki egy pillanatra sem emelte le rólam a tekintetét.

            - És, hogy vagy David? Mi a helyzet a cégeiddel? – érdeklődtem kötelességtudóan.

            - Örülök, hogy érdekelnek a gyáraim, Lisa – eresztett meg egy újabb gyönyörű mosolyt. – Remekül megy minden, kiváló bevételnek örvendhetünk – büszkélkedett.

            - Ó, gratulálunk! – kiáltották kórusban a szüleim, én pedig megint bosszúsan megjegyeztem magamban, hogy mennyire talpnyalók tudnak lenni, némely esetekben.

            - Nekem sajnos most mennem kell, pedig nagyon szívesen maradnék még. Fontos megbeszélés lesz, amire kötelező elmennem. – nézett rám szomorúan David. – De tényleg nagyon örülök, hogy láthattalak, Lisa – mosolygott rám kedvesen.

Tulajdonképpen kedveltem Davidet, és ha Jack nem lenne, ha nem Őt szeretném, akkor vele biztosan boldogan összeházasodnék.
De számomra Jack volt az igazi, mindenestül belészerettem már a legelső találkozásunkkor. Ez, ahogy mondani szokták, „szerelem volt az első látásra”, mindkettőnk részéről.
Jacket régebb óta ismertem, mint Davidet, és amikor a szüleim - repesve az örömtől - bemutatták a vőlegény jelöltemet, Ő már elfoglalta a helyet szívemben, így esélye sem lehetett arra Davidnek, hogy beleszeressek.

            - Hát akkor, viszlát, David! – pattantam fel a kanapéról. Boldogsággal töltött el az a tudat, mára vége a szenvedésnek, újból átadhatom magam a szobámban a keserves gondolataimnak.

            - Mielőbbi viszontlátást, és addig is sok örömet Neked, drágám! – csókolta meg búcsúzóul a kezem, majd a szüleimtől is elköszönve, kisétált a villából.

Megkönnyebbülve elindultam felfelé a lépcsőn, hogy mihamarabb a szobámba érjek, amikor anyám hangja megállított.

            - Lisa! Gyere vissza kérlek. Meg kellene Veled is beszélnem, az esküvő időpontját. – kezdett bele a mondanivalójába boldog vigyorral az arcán.

Nagy duzzogva visszafordultam, majd levettettem magam a fotelba. Hogy minek kell anyámnak folyton szervezni valamit?

            - Nos, mi már Daviddel tulajdonképpen egyeztettünk, amíg Te fent voltál a szobádban. Neki is jó lenne a szombat. Addig még pont lenne elég időnk kiküldeni a meghívókat, a többi dolog pedig úgyis elő van már készítve. Az a véleményem, hogy fölösleges tovább halasztani, nem igaz? – hadarta lelkesen.

Letaglózott a hír, úgy ültem ott, mint aki szoborrá változott. Magamban számolgattam a napokat, és akárhányadjára is adtam össze fejben azokat, mindig ugyanaz a szám jött ki. Négy nap. Nem voltam képes elhinni. Csupán négy nap, és férjhez kell mennem Davidhez, véget vetve ezzel annak az álmomnak, hogy Jackkel házasodok össze?

            - Persze, jó a szombat – válaszoltam nehezen magamra erőltetett, nyugodt arckifejezéssel. Hangom nem volt több egy rekedt suttogásnál, még mindig nem sikerült teljes mértékben felfognom a hallottakat.

Fölösleges lenne bármilyen kifogást kitalálnom, kötekednem, nem használna. Ez már a második időpont, az elsőt már egyszer elhalasztották, miattam.
Fejben keresgettem még okokat, mivel a remény utolsó szikrája még keményen dolgozott bennem.

            - Akkor kitűnő! – anyám mérhetetlen boldogságát lassan már nem is lehetett szavakkal leírni. – Megyek is, mert még ezer dolgom van az esküvővel kapcsolatban. – pattant fel a kanapéról, és már szaladt is át egy másik helyiségbe.

Én még ott ültem néhány percig, teljesen elkeseredve emésztettem az imént hallottakat.

Négy nap múlva férjhez megyek egy olyan férfihoz, akit nagyon kedvelek, de nem vagyok belé szerelmes.
És Őt, akit igazán szeretek, valószínűleg az esküvő után nem láthatom többet.
Legbelül kétségbeesettem zokogtam, de az arcomon egyetlen könnycsepp sem gördült le.

A végtelennek tűnő percek elteltével, kicsit megpróbáltam összeszedni magam, csak annyira, hogy felkeljek innen, és felmenjek az emeletre.
Betámolyogva a szobámba már újból átadtam magam a fájdalomnak.
Nem érdekelt mostantól kezdve semmi. Továbbra is csak némán, könnyek nélkül sírtam, mert nem akartam, hogy meglássák a bánatom. Egy ilyen vőlegénnyel boldognak kellene lennem, nem szabadna sírnom.

Az egész délután ebben a szomorú kábulatban telt el.
Magamtól nem mozdultam ki a szobámból, csak akkor, amikor a szüleim lehívtak. Anyám kétóránként feljött, és mutogatta az esküvői szalvétákat, azon morfondírozva, hogy melyik lenne a legjobb.
Engem nem érdekeltek a fehér, csipkézett szélű szalvéták, így ráhagytam anyámra a választást.

Másnap sem sokat változott a helyzet, csak annyiban, hogy este a lefekvésnél, ráébredtem, nagyon gyorsan fogy az időm. Már csak két és fél nap, és vége a szabadságomnak, kezdődik a szomorú életem, melyben nem azzal élek együtt, akivel szeretnék.
Úgy aludtam el, hogy valami motoszkált a fejemben, valami olyasmi, hogy még van egy dolog, amit meg kell tennem az esküvő előtt.

Reggel, felébredve, már pontosan tudtam mi az. Az idő sürgetett, már csak két nap volt hátra.
A hatalmas szekrényemből előhúztam a lovaglóruhámat, gyorsan felvettem, majd leszaladtam, hogy reggelizzek a szüleimmel.

            - A lovardába készülsz? – kérdezte apám, miközben végignézett az öltözékemen.

            - Igen. Úgy gondoltam, még kimegyek egyszer az esküvő előtt – válaszoltam az asztallapra szegezett tekintettel.

            - Rendben, de délután feltétlen gyere haza, Davidet várjuk a szüleivel vacsorára – szólalt meg anyám is.

Remek, morogtam magamban. Most majd egész este műmosollyal az arcomon kell eljátszanom, hogy milyen boldog menyasszony vagyok.

Az evéssel hamar végezve, felálltam az asztal mellől, és máris rohantam kifelé, mielőbb látni akartam a lovainkat, de főleg Jacket.
Szerencsére, ahogy mindig, éppen az istállóban etette a lovakat. Azonnal észrevett, mihelyt beléptem.

            - Lisa! – kiáltotta, és ahogy kimondta a nevemet, az ajkai széles mosolyra húzódtak.

Annyira szerettem ezt az önfeledt, boldog mosolyt, hogy bármit megadtam volna azért, hogy láthassam.
Most nem tudtam szomorú lenni, Jack puszta látványától, na meg elképesztően gyönyörű mosolyától hihetetlenül gyorsan töltött el a boldogság. Most nem éreztem magamban semmiféle hiányérzetet, nem úgy, mint David társaságában.

            - Hogy vagy Lis? - kérdezte a szerelmem. - Régen jártál erre, már nagyon hiányoztál – suttogta elmerülve a zöldes szemeimben.

            - Nem túl jól… - húztam el a számat.

Nem tudtam, hogy mondjam el Jacknek az igazságot. Ő is szeret engem, biztosan nagyon elkeseredne, ha megmondanám Neki, hogy szombaton összeházasodom Daviddel.

-         Mi a baj, Lisa? – aggodalmaskodott.

-         Jack! Azt hiszem, többet nem találkozhatunk – suttogtam szomorúan, a tekintetét keresve. – Szombaton férjhez megyek – tettem hozzá erőtlenül.

Jack néhány másodpercig értetlenül meredt a semmibe. Azt csinálta, amit én már két napja teszek: próbálta felfogni a hallottakat.

            - Akkor ez azt jelenti, hogy többé tényleg nem találkozhatunk… - ez nem kérdés volt a részéről, hanem ténymegállapítás.

            - Annyira sajnálom… - motyogtam elhalóan.

            - Elhiszem, hisz sohasem akartál David felesége lenni – jegyezte meg szomorúan, lehajtott fejjel.

Ki kellett volna élveznünk az utolsó találkozásunkat, de csak álltunk néma csendben, elkeseredetten, egymással szemben, miközben az értékes percek csak úgy repültek.

Hirtelen Jack odalépett közvetlen elém, és erősen magához szorított. Nem számítottam erre, de én is átöleltem őt.
A legjobb érzés volt a világon ott állni az istálló közepén, a szerelemem karjaiban.
Jack a vállamra fektette a fejét, és közben lágyan ringatta magunkat.
Az órák úgy repültek, mintha csak rövid percek lennének. A végtelenségig állnék így, a karjaiban ringatózva. Most nem foglalkoztatott az esküvő, könnyűnek és gondtalannak éreztem magam.

            - Meg fogjuk oldani valahogy –duruzsolta megnyugtatóan a fülembe Jack.

            - Hogyan? – kérdeztem reménytelenül.

            - Megszöktetlek! – láttam a szemében a kemény elhatározás tüzét, de nem tudtam komolyan venni.

            - Ugyan Jack! Nem egy mesében vagyunk, ahol a szőke herceg a fehér lován megszökteti a királylányt – ironizáltam.

            - Én ezt teljesen komolyan gondoltam – jelentette ki – Nagyon szeretlek! Nélküled nem tudnék élni – nézett mélyen a szemembe. – És tudom, Te is engem szeretsz, és nem akarsz hozzámenni Davidhez.

            - Ez így igaz Jack, de hogyan szökhetnénk meg? - pillantottam kérdően az arcára.

            - Ma, összeszeded egy kisebbfajta táskába a legszükségesebb holmijaidat, holnap este pedig kiszöksz velem a villából – ismertette a tervét.

            - De hogy megyünk ki – értetlenkedtem – és hová fogunk menni?

            - Azt majd közben kitaláljuk, amiatt meg ne félj, hogy nem lesz hová mennünk, ugyanis van egy kicsi, de otthonos háza apámnak, egy másik városban. Helyesebben nem az övé, hanem örökölte egy nénikéjétől, aki nem rég halt meg. Még nem volt alkalmunk eladni, és most már nem is fogjuk, hanem mi költözünk oda – válaszolta.

- Rendben. Máshogy úgysem lehet… - mormoltam a semmibe.

Elámultam a válaszomon. A lényem teljes része Jackkel akart menni, de őrültnek tartottam magam, hogy ezt megpróbálom. Nagyon is elképzelhető az, hogy lebukunk, aminek persze beláthatatlan következményei lesznek.
Csak azt tudtam biztosan, hogy nem vagyok épelméjű, hogy ilyenre vállalkozom. De azt szokták mondani, hogy a szerelem néha olyan dologra veszi rá az embert, amit soha sem tenne meg. Ez pont ráillett a mostani helyzetre.

            - Ne aggódj, együtt mindent megoldunk – vont még szorosabban a karjaiba.

Az órák tényleg hihetetlen sebességgel szálltak, csak későn vettem észre, hogy már kezd esteledni.

            - Nekem most haza kell mennem – suttogtam nehézkesen – David nálunk vacsorázik a szüleivel.

            - Akkor menj – tanácsolta Jack – Holnap este pedig sötétedés után ott leszek nálad.

Jack óvatos csókot nyomott a homlokomra, miközben az én szívem őrült tempóban verdesett, s közben, kiszabadulni készült a mellkasomból.

Nehézkesen, de elindultam hazafelé. Siettem, mert még át kellett öltöznöm a vendégek fogadása előtt.

Szerencsére Betty már kikészítette az anyám által kiválasztott ruhát. Gyorsan belebújtam, majd sebesen leszaladtam a lépcsőn.

Nehéz volt akárcsak egy perce is elvonni a figyelmem Jackről, sőt nem is nagyon sikerült, hiszen az agyam egy eldugott szegletében mindig ott láttam az arcát.

David szülei, pont, mint a fiuk, nagyon kedvesnek tűntek, még ajándékot is hoztak nekem, ráadásul öröm volt rájuk nézni, mert látszott rajtuk mennyire szeretik egymást.
Belülről hihetetlen erővel marcangolt a bűntudat, hogy ilyen kedves családot készülök átverni.

Az este gyorsan, és kellemesen telt, bár amikor az esküvői előkészületekről esett szó, legszívesebben felállva az asztaltól elrohantam volna, hogy ne kelljen végighallgatni a lelkes szervezkedésüket, pontosan tudva, hogy nem lesz a házasságból semmi.

Az éjszaka alig bírtam elaludni, annyira izgatott a másnapra tervezett szökésünk.

Reggel fáradtan, kialvatlanul ébredtem. Ha el is aludtam, még álmomban is az esküvő, és a menekülés szerepelt.
Napközben próbáltam észrevétlenül összeszedegetni a legszükségesebb útravalókat.

Ezerféle érzés kavargott bennem a szökéssel kapcsolatban, leginkább izgalom és félelem az elkövetkezőktől. Türelmetlenül vártam, hogy beesteledjen.

Bármennyire is bűntudatom volt az esküvő miatt, a legjobban az fájt, hogy el kell hagynom a szüleimet, akiket nagyon szerettem. Nagyon nehezemre esett a szemükbe hazudni, és nagyon fájt, hogy ezt megtettem.
De nem láttam más kiutat, ebből a helyzetből. A világon mindennél jobban szeretem Jacket, és csak akkor lehetek igazán boldog, ha vele élhetek. Éppen ezért el kell mennem innen.
Bármennyire is szeretnek a szüleim, azt soha nem engednék meg, hogy beházasodjak egy ilyen szegény családba, ráadásul David és a szülei sem éppen jól reagálnának arra, ha felbontanám az eljegyzést, és összeházasodnék egy lovászfiúval.
Tehát mennem kell. Egyre erőseben gondoltam erre, ahogy közeledett az este.

Sötétedéskor már alig bírtam magammal. A szükséges holmikkal megtöltött táskával a kezembe, ugrásra készen ültem az ágyamon.

Néhány perc múlva egy olyan koppanást halottam, mintha valaki egy követ dobott volna az ablaküveghez. Gyorsan odaszaladtam, kinyitottam az ablakot, majd a legnagyobb megkönnyebbülésemre megpillantottam Jacket.

            - Lisa, gyere le! A kapunál várlak. – kiáltotta a lehető leghalkabban.

- De mi lesz, ha észreveszik a táskát a kezemben? – suttogtam rémülten.

- Dobd le ide nekem, majd én viszem – mondta annyira halkan, hogy még éppen megértsem a suttogását.

Úgy cselekedtem, ahogy Jack javasolta. Ledobtam Neki a táskát, én pedig lerohantam a lépcsőn.

            - Hova megy ilyen későn, Miss Lisa? –hallottam meg a hátam mögött Betty hangját.

Egy pillanatig földbe gyökerezett lábakkal álltam az előszobában, néhány méterre a céltól.

            - Csak egy kicsit sétálok – suttogtam erőtlenül.

            - Rendben. De meg ne fázzon, vagy el ne tévedjen, kisasszony! És érjen időben haza, ma korán le kell feküdnie, - az édesanyja utasítása - ugyanis ki kell pihennie magát a nagy nap előtt. – hadarta Betty.

Megkönnyebbülten, nesztelenül sétáltam el az ajtóig, majd amikor kiléptem rajta, rohanni kezdtem egészen addig, ameddig el nem értem a kaput.
Kinyitottam, majd azzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.
Mérhetetlen örömmel vetettem magam Jack karjaiba.
Hevesen ölelt magához, és azon mód, ölelkezve indultunk el a sötét utcákon, végtelenül boldogan, abban a tudatban, hogy most már mindig együtt leszünk, nem választhatnak szét bennünket. Folytathatom az álmaim, mintha nem lenne ez a négy nap mögöttem. Álmodozhatok arról, hogy valaha megbocsájt nekem mindenki, azok közül, akiket most a hátam mögött hagyok…

Mert rengeteg álom van…vannak olyanok, amelyeket könnyű megvalósítani, és olyanok is, amiket nagyon nehéz. De egy valamit nem szabad: feladni az álmainkért való harcot. Küzdenünk kell a végsőkig a megvalósulásukért, mert nincs jobb, mint egy megvalósított álom.
És ha valamid, akkor álmod egészen biztosan van, mert e nélkül nem ember az ember. Ezek ösztönöznek minket hol jó, hol rossz tettekre. És az sohasem lehet igazán boldog, aki nem harcolt az álmaiért, ebben az álmokkal teli világban.

Az én álmom már teljesült, és remélem, ennyi küzdelem után elértem azt, amire mindig is vágytam: ezentúl boldogan élhetek Jackkel.