Ha elhagysz, veled mehetek?

Ha elhagysz, veled mehetek?

A nappalt már-már az éjszaka váltotta fel, az ég egyik fele sötétedett, a másik, ahol a nap még küzdött, viszont narancsszínben égett, ezáltal furcsa fénybe burkolózott minden. Szerettem ezt a napszakot, hisz ilyenkor néhány percre találkozik a nappal és az éjszaka, a két ellentét. Képes lettem volna még továbbnézni a gyönyörű naplementét, ha éppen nem a szerelmem puha ajkai simogatják vállam ívét.

-          Ha elhagysz, Veled mehetek? – kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem minél szorosabban ölelni.

-          Mindenképpen – suttogta a fülembe. – De nem hinném, hogy erre sor kerülne.

-          Miért nem? – vontam fel a szemöldököm.

-          Az ok egyszerű – duruzsolta két csók között –; sohasem foglak elhagyni.

-          Talán nem kellene ennyire előre elhatároznod ezt. Végül is akármi történhet… – kezdtem volna kétségbe vonni az állítását, de Ő dühösen félbeszakított.

-          Isabella Marie Swan Cullen! Csak nem képzeled, hogy az örökkévalóság hátralévő részében bárki is elszakíthat minket egymástól? Én képtelen lennék létezni nélküled. Hát még mindig nem érted, hogy Te vagy az egyetlen oka annak, hogy élek? Amíg nem találkoztam Veled, minden egyhangú szürkeségbe burkolózott, amely elviselhető volt, de kétségkívül rossz.

Viszont amikor te megjelentél az életemben, minden egyszeriben színpompás lett és ragyogó, s mámorosan fürödtem a boldogság tengerében, amit Te varázsoltál ide nekem, miközben visszaadtad a lelkem. Bella, én… - itt váratlanul megbicsaklott a hangja, úgy láttam, keresi a megfelelő szavakat – sohasem lennék olyan őrült, hogy elhagyjalak. Egyszer már próbáltam nélküled élni, és biztosíthatom, szerintem a poklot jobban el tudtam volna viselni, mint azt a pár hónapot, ameddig távol voltam Tőled.

A mondandója végére érve a hangjában már a düh helyét átvette a fájdalom. Nem tudtam elhinni, hogy még mindig ez az évekkel ezelőtti eset bántja. Most már nem éreztem azt a kínt, mint emberkért, amikor azokra a nyomorúságos hónapokra gondoltam, de tudtam, Ő még most is majdnem ugyanúgy szenved az akkori helytelen döntése miatt, mint ezelőtt.

Pedig nem adtam rá okot. A Volturi távozása óta tökéletes boldogságban éltünk, a nappalaim minden perce Renesmee-é volt, míg az éjszakáimat Edward birtokolta.

Számomra tökéletesnek tűnt ez a fajta egyensúly, bár mindkettőből folyton-folyvást többet akartam. Talán egyszer majd sikerül felfognom, hogy fölöslegesen vágyom ennél több időre, hisz az örökkévalóság összes perce a miénk, így nem is kell betelnem velük soha.

Ez jó érzéssel töltött el mindig, valahányszor csak rágondoltam. Ezzel a napirenddel meg tudnék békülni hátralévő örökéletemben. Elmosolyodtam, hiszen végre semmi veszély nem fenyeget minket, és boldogan élhetünk.

-          Tudom, hogy szeretsz – jelentettem ki – Én is szeretlek – vallottam meg játékosan, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

A kezeim a jól megszokott módon közeledtek az inge gombjai felé, amikor váratlanul elkapta azokat a levegőben.

Egy pillanat múlva már nem feküdt mellettem, hanem a szoba szélén állt, az arcán az a lélegzetelállító, csibészes mosoly terült el.

Tudtam, hogy tervez valamit, és azt is, hogy ennek én nem feltétlen fogok örülni.

Láttam rajta, hogy tudja, hogy rájöttem, hogy valami merényletet készít elő ellenem, és ettől a mosolya még szélesebb lett.

-          Edward! Áruld el, hogy mit forgatsz a fejedben!  – szóltam rá pár pillanat múlva.

-          Majd Alice-től megtudod, Szerelmem – suttogta, majd kisétált a házunkból.

Egy másodperccel azután, hogy kilépett a házból, Alice jelent meg az ajtóban. Nagyot sóhajtottam, mert már tudtam, ez a terv már csak egyre rosszabb lehet.

-          Készülj Bella! – szólt rám, miközben berontott a gardróbomba. – Nemsokára indulunk!

-          Hová? – kérdeztem meglepetten.

-          Hát, vásárolni! – közölte Alice, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz a vége, bár azt nem értettem, hogy ez miért érdeke Edwardnak.

-          Ilyenkor? – vontam fel kételkedve a szemöldököm - Lassan minden üzlet bezár.

-          Én megbecsült ügyfél vagyok, rám mindig szakítanak időt – kacsintott rám a nővérem, majd előhozott néhány ruhát a túlméretezett „szekrényből”, és odatartotta elém.

-          Ezt vedd fel! – nyomta a kezembe a cuccokat.

-          Alice! Muszáj most ezt… ? – kérdeztem, de inkább könyörgésnek hatott.

Fogadott nővérem aprót bólintott. Fájdalmas arckifejezéssel indultam a fürdőszoba irányába, hogy magamra rángassak néhány olyan ruhát, ami egyáltalán nem illik hozzám.

Az út nem volt hosszú, mert Alice jóval a megengedett sebesség fölött hajtott. Bosszúságom jeléül egyszer sem szólaltam meg, ugyanis tudtam, hogy ezzel sikerül majd előbb-utóbb felidegesítenem a jövőlátó vámpírlányt.

-          Jaj, Bella! Ne csináld már ezt! Nem kivégzésre viszlek! – bosszankodott.

Továbbra is némán néztem ki a kocsi ablakán. Meglepődtem, mert egy – Forksnál nagyobbnak tűnő – város úgy suhant el mellettünk, hogy Alice még csak nem is lassított.

-          Nem Port Angeles-be megyünk? – kérdeztem meglepetten.

-          Nem – jelentette ki.

Amikor pár mérfölddel az úti célunk előtt megláttuk Seattle fényeit, egy pillanatra újból elgondolkoztam azon, hogy vajon mit tervez Alice, de Ő nem úgy nézett ki, mint aki bármit is hajlandó lenne elárulni.

A belvárosban parkoltuk le az autót, egy óriási, modern épület előtt. A hatalmas cégtábla alapján egyből tudtam, hogy egy ismert tervező szalonjába jöttünk.

Nem maradtunk sokáig, alig fél órával később már újból a kocsiban ültünk. Félelmeimmel ellentétben nem kellett órákig ruhákat próbálgatnom, csupán méretet vettek, de Alice nem árulta el, hogy mihez.

A hazafelé vezető út gyorsabbnak tűnt, de lehet, hogy csak azért éreztem rövidebbnek, mert minden pillanattal egyre közelebb kerültem a lányomhoz és Edwardhoz.

A Cullen házba belépve Renesmee egyből hozzám szaladt.

-          Szia, Kicsim! – öleltem magamhoz. A magasba emeltem, Ő pedig a hajamba fúrta a gyönyörű arcocskáját.

Egyből láttam rajta, hogy már álmos. Magamhoz öleltem, majd elindultam vele kifelé az ajtón, át a saját kis házikónkba. A küszöbnél azonban megtorpantam.

Már majdnem visszafordultam, hogy megkérdezzem, hogy hol lehet a férjem, de aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy az otthonunkban vár.

Ahogy beléptem a házunkban, nem hallottam semmi arra utaló zajt, hogy bárki is lenne ott. Renesmee-t a szobájába vittem, és belefektettem az ágyába.

Egy pillanat alatt halkan körbefutottam, de Edwardot nem találtam sehol. Csalódottan ültem le a kanapéra.

Ekkor vettem észre egy félbe hajtott papírt az asztalon. Gyorsan érte nyúltam, majd széthajtottam. Azonnal felismertem Edward tökéletes kézírását.

Kedvesem!

Nagyon sajnálom, de egy kis időre el kell mennem. Nemsokára majd mindent megértesz.

Ígérem,, hogy hamarosan visszajövök.

Vigyázz magadra,, és a lányunkra!

Edward

Egy pillanatra teljesen ledermedtem. Mégis hová ment? Mi olyat csinálhat, amiről nekem nem akart szólni?

Ezek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben.

Teljes csönd vett körül, csak Nessie egyenletes szuszogása és szívverése szűrődött ki a másik szobából.

Arra gondoltam, hogy talán nem történik semmi baj, ha néhány percre egyedül hagyom.

Gyorsan átrohantam a szobájába. A lányom mélyen aludt, valószínűleg szépet álmodott, ugyanis gyönyörű kis angyal arcocskájára egy apró mosoly húzódott.

Nagyon sokáig tudtam volna nézni, ahogyan alszik, de most dolgom volt, ki akartam deríteni Edward eltűnésének az okát.

Keresztülszaladtam a két házat elválasztó tisztáson, majd berontottam a hatalmas Cullen-ház nappalijába.

-          Alice! – kiáltottam türelmetlenül, de nem túl hangosan, mivel tudtam, hogy akármelyik részén is van a lakásnak, meg fogja hallani.

-          Én sem tudok sokkal többet Edwardról, mint Te – közölte, miközben lesuhant a lépcsőn.

-          Kérlek Alice, ne hazudj! – mondtam idegesen. Biztos voltam benne, hogy Alice tisztában van mindennel.

-          Én csak az igazat mondom! – horkant föl dühösen, de láttam az arcán valamiféle zavartságot, amiből arra következtettem, hogy mégis csak többet tud nálam.

-          Hát jó – rántottam meg a vállam. – Akkor majd valaki más elmondja.

Végigpásztáztam a szobát, és találgattam, hogy vajon ki mennyit tudhat Edward hollétéről. Nagyot sóhajtottam, ugyanis a család többi tagja nem úgy nézett ki, mint aki bármibe is be van avatva.

Egy ember számára is lassú léptekkel gyalogoltam vissza az otthonunkba. Renesmee szerencsére nem érzékelte, hogy egy kis ideig nem voltam ott.

Kábultan ültem vissza a kanapéra, és csak bámultam a már alig égő parazsat a kandallóban.

Azt ígérte, hogy hamarosan visszatér, mégis valamiféle ürességet érzékeltem magamban. Minden percben, amikor nem volt mellettem, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne bennem, és csupán a testem lenne itt, amely automatikusan végzi a rutintevékenységeket.

Egész éjszaka ott ültem, mozdulatlanul. Rémisztő gondolatok cikáztak az agyamban, és hiába próbáltam nyugtatni magam, hogy Edward hamarosan visszatér, egyre elkeseredettebb lettem.

Talán egész nap meg sem mozdultam volna, ha Renesmee nem ébred fel reggel. Most, hogy Edward ideiglenesen nem volt itt, még jobban ragaszkodtam a lányunkhoz.

Igyekeztem, hogy ne vegye észre rajtam a változást, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy óvatosan kiemeltem az ágyából.

Egész nap próbáltam a lehető legtöbbet nevetni, és jókedvűen beszélni hozzá, és már kezdtem azt hinni, hogy sikerült elterelnem a figyelmét. Ám ahogy éppen Vele, és Jacobbal szaladtam az erdő melletti réten, feltett egy kérdést, amitől romba dőlt minden.

-          Anya! Apa hol van? – kérdezte, majd látva, hogy nem tudok válaszolni, szép arcára aggodalom ült ki.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, hiszen nekem sem volt fogalmam arról, hogy Edward merre van. eszembe jutott előző esti beszélgetésünk. Azt ígérte, hogy ha itt hagy, akkor Vele mehetek.

Bármit megadtam volna azért, hogy tényleg Vele mehessek, bárhol is volt akkor.

Ha ember lettem volna, egészen biztos, hogy már néhány könnycsepp ledördült volna az arcomon, így azonban csak belülről tudtam sírni.

Az a nap teljes kábulatban telt. Nessie, ezzel is bizonyítva, hogy korához képest mennyire érett, megértette a helyzetet, és többet nem is kérdezősködött róla. Este, ahogy belefektettem az ágyába, nem szólt semmit, csak némán nézett rám néhány másodpercig. Egyszer csak az arcomhoz érintette apró kezecskéjét, majd felvillant előttem egy kép, melyen mind a hárman a rétünkön szaladunk.

A fájdalom egy pillanat alatt összeszorította a már kővé dermedt szívemet.

-          Hiányzik – suttogta halkan Nessie.

-          Tudom, nekem is… - sóhajtottam.

Nem tudom, hogy miért éreztem azt, hogy Edward hosszú időre hagyott ott. Megvártam, hogy a lányunk elaludjon, majd észrevehetetlenül gyorsan és halkan elfutottam a környékről, majd a közös rétünk felé vettem az irányt.

Ott akartam lenni, hiszen olyan szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez.

Nem telt sok időbe, hogy odaérjek. Most még gyönyörűbbnek láttam. A Hold lágy fénnyel világította meg a rétet, és a fűszálak egy-egy apró gyémántként csillogtak a halvány fényben.

És ekkor megláttam Őt, akinek szépsége még ezét a gyönyörű helyét is fölülmúlta. Az én személyes Holdam is tompán csillogott, ahogy a rét közepén, háttal nekem, az eget nézve állt.

Az aznapi fájdalmam egy pillanat alatt vált semmivé, és a következő másodpercben már a lehető leggyorsabb tempómban szaladtam felé.

Amikor már csak néhány méter választott el Tőle, lassan megfordult, és vetett rám egy lélegzetelállító, szikrázó mosolyt.

Azonnal a karjaiba vetettem magam, és annyira szorosan öleltem, hogy még éppen ne okozzak fájdalmat neki. Abban a pillanatban a boldogságom mindennél nagyobb volt.

-          Hát el sem mentél? – kérdeztem csodálkozva.

-          Nem. Tudtam, hogy utánam jössz. Én pedig megígértem, hogy ha egyszer elhagylak, velem jöhetsz. – mosolyogta, majd hosszan csókolni kezdett.

-          És mégis mi célod volt ezzel? –puhatolóztam, amikor engedett szóhoz jutni.

-          Igazából kérdezni szerettem volna valamit, és gondoltam, ez a legalkalmasabb helyszín és időpont hozzá. – válaszolta, de közben a nyakamat csókolgatta.

-          És mit szeretnél kérdezni? - vontam fel a szemöldököm, miközben a lélegzetem el-elakadozott.

Az aranyszín szemei rabul ejtették az enyémeket, amikor végre újból felnézett. A tekintete izgatottam csillogott.

Az ajkait a fülemhez tolta, miközben lélegzete lágyan simogatta az arcom.

-          Azt, hogy hozzám jönnél-e újból feleségül – súgta bársonyos hanggal.

Néhány pillanatig azt se tudtam, hol vagyok, teljesen elkábított az édes illata.

Amikor újból tudtam beszélni, csak egyetlen szót mondtam Neki válaszul.

-          Igen – suttogtam.

-          Ez helyes válasz – mosolyodott el, majd újból csókolni kezdett.

-          Várj! – toltam el magamtól néhány centire. – Akkor ezért vetetett rólam méretet Alice abban a ruhaszalonban? - kérdeztem.

Edward bólintott egyet, majd visszahajolt az ajkaimhoz.

-          Örülök, hogy betartottad az ígéreted – motyogtam két csók között.

-          Én pedig örülök, hogy utánam jöttél –válaszolta.

-          Mindig Veled megyek, ahányszor csak elhagysz – néztem mélyen a szemébe.

-          Akkor örökké együtt leszünk – mosolyogta.

Újból teljesnek éreztem magam. Sőt annál is teljesebbnek. A lehető legboldogabb voltam. Most már nevettem volna pár órával ezelőtti önmagamon. Hiszen hogyan is gondolhattam, hogy Edward elhagyott? Szeret engem, és én is Őt.

Mindennél jobban.

Mindörökre.

Vége

Piros lámpa (Kate-nek ajánlva)

Hoztam Nektek egy újabb novellám, ez Diana pályázatára született. Jó olvasást!

Ajánlás:

Drága Kate!

Köszönöm, hogy valahányszor csak beszélgetek Veled, mindig megmosolyogtatsz valamivel, és köszönöm, hogy mindig felvidítasz!

Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen nagyszerű, örökvidám legjobb barátnőt adott nekem!

Nem tudtam, hogy mit olvasnál szívesen, ezért a romantikus helyett, egy kicsit misztikus novellát kapsz tőlem!

Ölellek!

Piros lámpa

Már sötétedett. A cipőm halkan, ritmusosan kopogott az utca régies macskakövén. Szorosabbra húztam a nyakamat körülölelő sálat, mivel ahogy esteledett, egyre hidegebbé vált a levegő.

A lépteimet meggyorsítottam, mert nem állt szándékomban sokáig időzni a hideg, sötét téren.

Megkönnyebbültem, amikor megláttam a nagy, barna ajtót, ami egy kétemeletes társasházhoz tartozott, amely hosszan nyúlt végig az utcán.

Az épület elég régi lehetett, 19. századi jellegét erősítette az ablakok alatt végigfutó szép, aprólékos díszítés, amely még varázslatosabbá tette a helyet.

Míg máskor lenyűgözötten bámultam volna kaput - amely igazi, kézzel faragott darab -, most kicsit megijesztett, mert a sötétben félelmetesebbnek hatott az óriási ház is.

Hangosan fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd egy határozott kézmozdulattal megnyomtam a csengőt.

A következő pillanatban a kaputelefonból egy idős, fáradt hang szólalt meg.

-           Igen? Ki az? – kérdezte rekedtesen.

-           Jó estét, Susan néni! Én vagyok az, Vanessa – válaszoltam udvarias, mosolygós hangon.

A következő néhány másodperc néma csendben telt el, csak Susan néni egyenletes, bár kissé beteges lélegzetvételeit hallottam a vonal túloldaláról. Biztos voltam benne, hogy most azonosít be. Hiába, nem tökéletes már a memóriája.

-           Szervusz, Drágaságom! Máris nyitom az ajtót! - szinte láttam magam előtt, ahogy az idős hölgy végre felismer, és széles mosoly terül szét az arcán.

A kapuzár egy hangos kattanással automatikusan félretolódott. Meglepődtem, hogy egy ennyire régi épültben ilyen, viszonylag korszerű technikát alkalmaznak. Belöktem az ajtót, majd hosszú, gyors léptekkel siettem felfelé a meredek, kanyargós csigalépcsőn, erősen belekapaszkodva a vaskorlátba, nehogy elessek az omladozó lépcsőfokokon.

Szerencsére sikerült épségben felküzdenem magam a kis tetőtéri lakás bejáratáig, ahol újból csöngettem.

A belső folyosóról lassú csoszogás hallatszott, majd a kulcs nehézkesen belecsúszott a zárba, végül az ajtó nyikorogva kitárult előttem. Susan néni apró otthonának félhomályában találtam magam.

-          Jó estét, Susan néni! – ismételtem meg a köszönésem, mivel nem voltam biztos benne, hogy emlékszik az előzőre. – Hogy tetszik lenni?

-          Nem túl jól, Aranyom – válaszolta szomorkás hangon, de a mondandója vége már keserves köhögésbe fulladt. – Gyere, kerülj beljebb! – intett a kezével a szűk kis nappali felé, amikor abbamaradt a rohama.

Szó nélkül követtem végig a keskeny folyosón, ami Susan néni vendégfogadó helyiségéhez vezetett.

 Az apró szoba méreteihez képest túl sok holmit zsúfolt be oda az idős asszony. Mindenféle keleties dísztárgy sorakozott egymás hegyén-hátán, alig lehetett átlátni, hogy mi minden kapott helyet.

A majdnem egy méter magas buddha szobortól kezdve a lángot okádó aranysárkányig mindent meg lehetet találni a kicsiny nappaliban.

Mindez érdekesnek tűnhetne, de az én tekintetemet egy lámpa ejtette rabul.

Búrája papírból készült, alakja egészen furcsa, lampionszerű volt, és mind a négy oldalára egy-egy kínai írásjelet festettek.

A lámpa piros színben pompázott, de a belőle áradó szintén piros fény még meglepőbbnek hatott.

Teljeséggel magával ragadott az a lámpa. Általában nem tetszettek ez ilyen dolgok, de a piros fény megfejthetetlen okokból vonzott.

-          Tetszik? – érdeklődött még mindig ugyanazon a rekedtes hangon Susan néni.

Meglepődtem, hogy már neki is feltűnt, hogy milyen csodálattal bámulom azt a tárgyat. Kicsit bután éreztem magam. Mi lehet olyan különös benne, ami annyira megfogott?

-          Ó, igen. Nagyon szép darab – dicsértem a régiséget.

Jobban elgondolkoztam az egészen. Valójában nem is a tárgy ragadott magával, hanem az a különös piros fény.

-          Ez nem egyszerű lámpa – jelentette ki. – Varázsereje van!

Jaj ne! Tudtam, hogy ez lesz a vége! Már az elindulásom előtt is sejtettem, hogy Susan néni – szokás szerint – valami misztikus-babonás dologgal fog traktálni. Mindig ezt teszi, és a meséi elől nincs menekvés.

Ha egyszer belekezd egy történetbe…

Emlékszem, egyszer kiskoromban úgy megijesztett egy mágikus erővel rendelkező teafőző meséjével, hogy utána két hétig nem mertem megérinteni a kannát.

Néha kifejezetten sajnáltam az idős nénit, mert a családban mindenki őrültnek nézte. Bár nem alaptalan a feltételezésük, én azért mégsem mondanám rá teljesen, hogy bolond. Néha vannak egész normális napjai is.

-          Nem foglalsz helyet, Vanessa? – kérdezte, de már el is kezdett taszigálni apró kezeivel a kanapé felé. – Főzök két csésze teát, közben pedig elmesélem a lámpa történetét.

Susan néni a konyhába sietett, és belekezdett a szokásos beszédébe. A kis lakásnak vannak kifejezett előnyei is, például, hogy ő az otthona túlsó felében forralta a vizet, én mégis tökéletesen hallottam minden szavát.

A „legenda” kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanaz a sablonszöveg volt, amit állandóan előadott, csak mindig más tárgyakról regélt.

Állítólag valami rendkívüli erővel rendelkező boszorkány tulajdonában állt ezelőtt, aki Kínában élt, egy folyó menti kis faluban.

Susan néni állítása szerint a csodaszép boszorkány szobájában világított ez a lámpa, egészen addig, ameddig egy furcsa eset nem történt.

A kínai nőt egy nap meglátogatta az egyik ellensége. A gyönyörű boszorkány meg akarta átkozni, de az ereje nem hatott rá közvetlenül, így a lámpát használta fel. A szobát beborító fényáradat hirtelen pirossá változott, s ezzel a piros köddel semmisítette meg a lámpa gazdája ellenfelét.

Mindössze egyetlen egy gond akadt; ezentúl bárki megpillantotta a különös színű fényt, abban a pillanatban holtan esett össze. A boszorkány nem tudod mit tenni. Szörnyen kínozta, hogy a barátai egy pillanat alatt megsemmisültek, még végül már nem bírt a fájdalmával és a folyóba vetette magát.

Attól a perctől, hogy a boszorkány életét vesztette, a lámpa fénye már nem ölt meg senkit.

Elképzeltem néhány pillanat erejéig a történetet, de különösebben nem fogott meg. Csak egy mese volt, mint az öregasszony összes többi „misztikus” dolga. Csak azt csodáltam, hogy honnan lett neki ekkora fantáziája.

Mire a teás csészém kiürült, már végzett a meséjével, és én jobbnak láttam kereket oldani, míg bele nem kezd egy újabb történetbe.

-          Viszontlátásra, Susan néni! – intettem még egy utolsót a küszöböt átlépve, majd óvatosan elindultam lefelé a rozoga lépcsőn.

-          Várj! – kiáltott az ajtóból Susan néni. – Vidd magaddal ezt a lámpát, én úgy se sok hasznát veszem, és láttam, hogy neked nagyon tetszett.

A „nagyon tetszett” –et azért erős túlzásnak tartottam. Egyszerűen csak különösnek találtam a piros színű fényt.

Nagyot sóhajtottam. Nem nagyon akartam magammal vinni azt a misztikus vackot, de tudtam, Susan néni addig beszélne, amíg el nem fogadnám.

Így legalább megspórolok neki néhány percnyi fölösleges győzködést.

-          Rendben – bólintottam – Magammal viszem. Köszönöm szépen – megpróbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, bár ez nem ment könnyen.

Az öregasszony visszacsoszogott a lakásába, és betekerte egy egyszerű csomagolópapírba.

Ünnepélyesen nyújtotta át a lámpát, miközben boldogan vigyorgott.

-          Használd egészséggel – mondta, majd visszasétált az otthonába.

Talán az „egészséggel” szó nem illett egy olyan lámpához, ami miatt – állítólag – emberek haltak meg.

De most már mindegy volt, egyszerűen belesüllyesztettem a táskámba az ajándékom, és lassú, megfontolt léptekkel legyalogoltam a hosszú, omladozó lépcsősoron.

Nem tudtam minek tulajdonítani azt, hogy akkor is féltem a keskeny, sötét utcán. Alaposan körülnéztem, de nem járt arra senki. Kezdtem komolyan aggódni az elmeállapotom miatt, mert nem volt kizárt, hogy Susan néni tébolyultsága ragályos, és amiatt kezdtem félni a semmitől.

Legjobbnak láttam gyors léptekkel hazafelé venni az irányt, mielőtt még jobban kétségbe vonom az épelméjűségem.

Már a hold is fent világított az égen, még szerencse, hogy egyáltalán nem hittem a babonákban, mert ha komolyan vettem volna az ilyesmiket, akkor már sikítva rohannék haza.

Tény, hogy megijesztett a hold különös fénye, mely kísértetiesen világította meg az utat borító macskakövet, de nem különösebben találtam veszélyesnek.

A magas sötét épületek közötti keskeny útszakaszon mentem, amikor meghallottam a lépteket a hátam mögül.

Nem fordultam hátra, legalábbis próbáltam győzködni magam, hogy annak semmi értelme se lenne, biztos csak egy másik járó-kelő tévedt arra.

A biztonság kedvéért azért gyorsítottam a tempómon, ám ez nem használt, egyre közelebbről hallottam a léptek kopogását.

Ekkor kezdtem kétségbe esni. Minden elhatározásom a porba hullott, amikor megfordítottam a fejem.

Egy gyönyörű arcot pillantottam meg. Ahogy a szemem végigsiklott az egész alakon, rögtön tudatosult bennem egy nem elhanyagolható tény; az illető egész teste halvány volt, mintha ha ott se lenne, vagy még rosszabb, mintha egy szellem állt volna velem szembe.

A gyönyörű szellemnőt fehéres köd ölelte körül, és már tudtam mi ő. Úgy látszik, a boszorkányok nem tudnak végleg meghalni, és visszajönnek azért, amit magukénak éreznek.

Legszívesebben sikítottam volna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkom. A félelem kezdett eluralkodni felettem, amikor a nő egyre közelebb lépdelt hozzám. Nem is lépdelt, hanem suhant, miközben a csodaszép arcán elégedett, ördögi vigyor terült el.

Nem tudtam parancsolni a testemnek, az ujjaim, melyek eddig összefonódva tartották a táskám fogóját, most szétnyíltak, és a kézitáskám a lámpával együtt hangosan koppant a macskaköveken.

El akartam futni, de nem mozdult a lábam. Csak bámultam, ahogyan a táskám magától felemelkedik a földről, majd egyenesen a boszorkány kezei közé száll. Egy apró mozdulattal tépte ki belőle a lámpát, majd visszahajította az utca kövére.

Villámgyorsan tépte le róla a papírt, majd a következő pillanatban a lámpa a maga piros fényével világította be az utcát.

A szemet elvakította a hirtelen jött fény, automatikusan az arcom elé tartottam a karjaimat.

Próbáltam küzdeni, de esélytelen voltam. Térdre estem, majd teljesen elterültem a hideg macskaköveken.

A fájdalom, lassan, de hatalmas erővel járt árt, lassan megsemmisítve a bensőmet. Éreztem, hogy közel a vég, még utoljára hallottam, ahogy a boszorkány szelleme végtelen kecsességgel mellém lépett, és selymes, mégis parancsoló hangon suttogta a fülembe:

„A lámpa csak az enyém!”

Álom és valóság

Ez a novella Join pályázatára született, remélem tetszeni fog Nektek! Join pályázati blogján megtalálhatjátok a többi alkotást, illetve a szavazást is: ITT
Jó olvasást, és szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszett!

Álom és valóság

Kormos sötétség nehezedett az erdőre. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, éreztem; a nyomomban vannak.

Egyetlen egy szerencsém volt: vámpírként a lábam nem fáradt el, így tudtam már órák óta megállás nélkül futni.

Mind közelebbről hallottam a lépteik zaját. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot.

Megfogadtam. Ígéretet tettem a karjaim közt haldokló szerelmemnek, majd később, a már szintén halott nővéremnek, hogy küzdeni fogok a végsőkig.

Ez már egyre jobban a nehezemre esett. Mert nem lenne-e könnyebb feladni, elesni itt az erdő közepén, és csöndben megvárni, míg utolérnek? Azután már gyorsan véget érne az életem, és azzal együtt az összes kínzó fájdalmam is!

Számomra a halál békés lenne; újból együtt lehetnék azokkal, akiket szeretek, egy másik, távoli világban, mert én hiszek abban, hogy még a vámpíroknak is van esélyük a halálon túli életre.

Ugyan miért is éljek? Itt már nincs semmi olyan, amiért megérné létezni. Minden, amit valaha szerettem: a múlté.

Sohasem tudnék újra boldog lenni, tiszta szívből mosolyogni. Minden perc fájna, és egyre nehezebben viselném el az egymás után múló napokat.

A parancsnok éles kiáltása úgy hasított a levegőbe mögöttem, hogy a testem összerándult, és egyre nagyobb kihívást jelentett továbbra is talpon maradnom.

A tőlem telhető legnagyobb elszántsággal próbáltam kiutat keresni, valamit, amivel egy időre megmenekülhetek, csak azért, hogy össze tudjam szedni magam. Nem akartam úgy meghalni, hogy még csak nem is vettem fel a harcot velük. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok egészen a végsőkig, hisz úgy se nyerhetek ennyi vámpírral szemben.

A tekintem az égbolt felé fordítottam, mintha a csillagok a megoldás őrzői lennének. Szomorúan hajtottam le a fejem, miközben igyekeztem továbbra is tartani a szélsebes tempómat. A mögülem jövő léptek zaja most egy kicsit távolabbról hallatszódott, tehát sikerült növelnem az előnyöm valamelyest.

Még nem volt vége. Elhatározásom egyre eltökéltebb formát öltött, és most már azt is tudtam, hogy mit fogok tenni.

Az erdő sötét rengetege jelentette számomra a megoldást. A több méter magasra nyúló fák egyikére villámgyorsan felmásztam, majd könnyedén ugráltam át egyikről a másikra.

Más helyzetben a fák tetejéről elém táruló látványt egészen biztosan gyönyörűnek találom, de most semmi szépet nem találtam benne.

A fájdalmamat jutatta eszembe, minden, ami csak körülvett. A sötét ég olyan színű volt, mint régebben az én egyetlen szerelmemnek a szeme, a csillagok pedig a benne lévő állandó ragyogást jelképezték.

Az erdő most csak egyetlen napra emlékeztetett, amikor ide hozott az erdőbe kirándulni, és felmászva egy hatalmas fa lombja közé, a lélegzetelállító tájban gyönyörködtünk.

De régen volt mindez! Azóta minden megváltozott, és ez a változás szörnyűséges foltja lett az életemnek. Mindez egy aprócska botlás miatt történt. James egyszer, véletlenül, úgy támadott meg egy embert, hogy egy másik végignézte ahogy megöli. Elkezdtek abban a faluban rossz pletykák járni szájról szájra, és fokozatosan terjedt a környező településekre, végül már az emberi sajtó egy része is ezzel foglalkozott.

Ezt nem hagyhatta ennyiben a vámpírkatonaság. Nekik pont az ilyen esetek elkerülése volt a feladatuk. Nem kellett sokáig várnunk, ők jöttek, és tették a dolgukba, romba döntve ezzel az én életemet.

Egy pillanatra újból visszatértem a valóságba, épp csak annyi időre, hogy meggyőződhessek arról, hogy az ellenfeleim kellőképpen lemaradtak-e.

Egy halvány, gúnyos mosoly futott át az arcomon, amikor észleltem, hogy összezavarodtak, és rossz nyomot követnek.

Ez volt az indok arra, hogy lassan újból leereszkedjek a puha talajra, és letelepedjek egy sűrű lombú fa alatt.

Most már semmi sem állíthatott meg abban, hogy újból elmerüljek az emlékeim sokszínű tengerében.

Az emlékekkel együtt jelent meg a mardosó fájdalom is, de ezzel most nem foglalkoztam. Csak az én egyetlen szerelmem arcát akartam még egyszer magam előtt látni, és most utoljára végigsiklani a vele kapcsolatos emlékeimen, majd elveszni bennük egy rövid órára.

Többet nem engedhettem meg magamnak, hiszen kegyetlen üldözőim hamarosan rátalálnak a rejtekhelyemre, akkor pedig a biztos halál vár rám.

De nem! Még egy ideig ezzel nem foglalkozom. Ez az óra csak James-é és az enyém. Egy pillanatra felsejlett előttem a nővérem arcképe is. Rá is emlékezni akartam. Hirtelen – bármennyire is küzdöttem ellene – újult erővel járt át a fájdalom.

Azt hittem, sikerül majd fájdalommentesen gondolnom az elveszített szeretteimre.

Tévképzeteim ellenére kínszenvedés volt minden másodperc, mintha a belsőm milliónyi darabra akarna széthullani. Átkaroltam a lábaimat, ezzel próbáltam megmenteni magam a szétesés elől, balga módon azt képzeltem, hogy így egyben maradok. Percről percre nehezebb és elviselhetetlenebb lett. Úgy éreztem tényleg meg akarok halni. Elindulhattam volna megkeresni a gyilkosokat, hogy vessenek véget az életemnek, de nem tettem, továbbra is egyhelyben ültem, együtt az összes kínommal. Az egész testem rázkódott. Sírtam, de könnyek nélkül.

Most már csak pár nyugodt, fájdalommentes percre vágytam, hogy elbúcsúzhassak az emlékeimtől.

Lehunytam a szemem, hogy ezzel is egyszerűsítsem a folyamatot. Halványan elmosolyodtam, ahogy megjelentek előttem az ismerős képek. Láttam magam előtt, ahogyan James-szel a kedvenc rétünkön boldogan futunk, majd ahogyan a fa tövében egy apró csókot lehel az ajkaimra.

Az volt létezésem egyik legszebb napja.

Néhány pillanat elteltével újabb emlékek rohamoztak meg. Az egyiken a nővérem vállára dőlve feküdtem és elmélyülten beszéltünk valamiről. Annyira hiányzott a szeretete és a megértése.

Daisy valójában a fogadott nővérem volt. Ugyanaz a vámpír változtatott át minket annak idején, és egy jó ideig ketten vándoroltunk, majd később csatlakozott hozzánk James. A hármasban eltöltött boldog napok emléke kellemes bizsergést okozva járt át.

Magam előtt láttam azt a jelenetet is, amikor először találkoztunk James-szel. Először azt hittük, hogy meg akar támadni minket, csak később jöttünk rá, hogy jó szándékkal érkezett.

A fejemben lévő emlékvetítőgép megint váltott, kezdtem úgy érezni, mintha egy kellemes álomba csöppentem volna. Most nem gyötört fájdalom, elűztem az agyam hátsó szegletébe, így a kellemes múltbéli élményeim teljesen elvonták róla a figyelmem.

Tényleg álmodtam. Lehunyt szemekkel álmodtam újra a már megtörtént eseményeket, átélve azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkoriban éreztem. Az emlékek örvénylő árja nem hagyott ezen gondolkozni, máris sodortak tovább a következő képhez, amit elém vetített a csodálatos emlék-idéző gép.

Ez a jelenet azt ábrázolta, amikor James bevallotta, hogy szeret. Ezt is a kedvenc emlékeim között tartottam számon.

Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor tétován, de mégis bátran szerelmet vallott. Akkor legszívesebben megállítottam volna az idő folyton forgó kerekét. Örökre az emlékezetembe vésődött az a pár pillanat. Mint ahogy az is, amikor rájöttem, hogy én is belészerettem. Olyan ellenállhatatlan pillantással nézett rám, hogy az felmelegítette még a kővé fagyott szívemet is.

A következő képen hárman sétáltuk a tengerparton, mezítláb, és vidám nevetgéltünk egymás poénjain.

Annak a napnak is az emlékezetembe égett minden pillanata.

Ennél a képnél elidőztem volna még, de a sodrás nem lassított, máris újabb jelenet tárult a szemeim elé.

Ezen éppen csak úgy kedvtelésből ugrottam le az egyik magasan fekvő, tengerparti szikláról. A zuhanás rövid volt, és kellemes. A vízhez közelítve számítottam a csobbanásra, de ehelyett két erős kar védelmező fogságába érkeztem.

Egy önfeledt mosoly terült szét az arcomon, amikor ráismertem ezekre a karokra. Hirtelen ötlettől vezérelve, kicsusszantam az öleléséből, egyenesen a kellemesen langyos vízbe, majd magammal rántottam Őt is, a szikrázóan kék víz alá.

Lenyomtam egészen mélyre, nem engedtem hogy a felszínre jöjjön levegőt venni, hiszen, úgy sincs szüksége oxigénre. Néhány perc erejéig hagytam kapálózni, majd megkönyörültem rajta, és engedtem felúszni a víz fölé. Először megpróbált rosszalló arckifejezést vágni, de nem tudta leplezni a szikrázó mosolyát.

Néhány pillanatra a világot kizárva bámultam a mosolytól még gyönyörűbbé vált arcát.

Nem volt rest, kihasználta az alkalmat, és most ő nyomott le a víz alá.

Könyörületesebbnek bizonyult, mint én, beérte pár másodperccel, aztán szabadon engedett, de nekem eszem ágában sem volt elengedi őt, bár megkönnyebbültem, hogy újból a felszínen lehetek.

Ajkaimat az övéire tapasztottam, de éreztem az egyre szélesedő mosolyát.

- Szeretlek – suttogta a fülemben.

- Én is –válaszoltam, de aztán már nem tudtam beszélni, túlságosan lefoglaltak az ajkai.

A vetítőgépem még legalább ezernyi képet, jelenetet vetített elém abban az órában. És én álmodtam, szinte már igazából. Lehunyt szemeim mögött az én saját, emlék- és álomképeimet láttam magam előtt minden másodpercben, és ellenállást nem tűrve sodortak újabb álmok felé, melyek létezésem leges-leggyönyörűbb pillanatai voltak.

Nagyon sokáig úgy tudtam volna maradni, csak hagyni, hogy sodorjon magával az emlékfolyam hömpölygő árja, de ez sajnos lehetetlennek bizonyult.

Megtaláltak. Nagyot sóhajtottam. Szóval ennyi volt, itt most mindennek vége lesz. Azzal vigasztalodtam, hogy a lehető leggyönyörűbb emlékeimmel búcsúzok el ettől a világtól, és reménykedek, hogy vár rám egy sokkal szebb hely, ahol James és a nővérem már várnak.

Hangos, győzelemittas kiáltások hallatszottak az ellenségeim felől, biztosnak tűnt, hogy észrevettek.

Nem mozdultam. Tudtam, hogy ezzel megszegem az ígéretem, de úgy gondoltam, lesz még alkalmam bocsánatot kérni Tőlük.

Most már egész közel értek hozzám. Látszólag nagyon meglepte őket, hogy továbbra is mozdulatlanul ülök.

A parancsnok intett, és három vörösen csillogó szemű vámpírkatona indult el felém. Kettő támadásra készen tartotta maga elé a karjait, a harmadiknak a kezében pedig egy öngyújtó lángja lobbant fel.

Nem fog sokáig tartani, gyorsan túl leszel rajta, és aztán vár Daisy és James. – vigasztaltam magam.

A katonák lassan közelítettek, az elöl lévő kettő egész közel hajolt hozzám. Valami fülsüketítő, fémes hangot hallottam a levegőben, csak egy század másodperccel később jöttem rá, hogy azt a hangot az én leváló végtagjaim adták ki.

A fájdalom néhány másodperc erejéig minden más gondolatot kiűzött az agyamból, mérhetetlen kín töltötte be az egész testem.

A legelviselhetetlenebb pont akkor érkezett el, amikor a fájdalomtól elködösült aggyal érzékeltem, hogy testem darabjait egy kis halomba rendezték, majd a következő pillanatban az öngyújtóláng égette az egyik részem széttépett bőrfelületét.

Nem tartott sokáig.

Az egyik pillanatban csak a kínszenvedést éreztem, de a következőben már - a körülöttem lévő füst növekedésével arányosan – kezdtem visszanyerni az elmémet.

Mindjárt vége – mondogattam magamban, mivel teljesen nem sikerült eltompítanom az érzékeimet.

A lüktető fájdalmon egyre csitult, ahogyan a testem maradványai hamuvá égtek, és átadta a helyét valami megkönnyebbült boldogságnak.

Vége a szenvedésnek. Nincs több kín, innentől már egy szebb világ vár.

Éreztem, hogy már tényleg csak pár pillanat van hátra, és azután beszippant valami kellemesen örvénylő folyam, aminek a túloldalán csak jobbat remélek.

Elveszve a lángtengerben, fokozatosan hamuvá égő testrészeimmel az agyam végleg megszűnt működni, de még előtte kieresztette a számára legfontosabbnak tartott gondolatomat:

James, szeretlek!