Téli Álomséta

Gianna pályázatára készült novellám. Erre, és a többi alkotásra is lehet még szavazni itt.

Téli álomséta

A hatalmas pelyhekben hulló, vakítóan fehér hó ünnepi köntösként borította be a tájat. A parkban is minden fehérségbe burkolózott.

Lassan lépdeltem a kikövezett sétányon, élvezve, ahogyan a friss hó ropog a talpam alatt. Nem zavart a hideg sem, örömmel sétálgattam ilyenkor, a gyönyörű hóesésben.

Valahogy minden annyira másnak látszott, a mindennapi nyüzsgés helyét a békesség vette át. Kevesen voltak a parkban, inkább az otthon melegét választották a kinti, téli időjárás helyett. Néhány kisgyerek játszadozott csak a hóesésben, hol széles mosollyal az arcukon dobálták egymást hatalmas gyúrt hógolyóikkal, hol pedig nagy egyetértésben építgették felnőtt magas hóemberűket.

Melegség töltött el, ahogy rájuk néztem. Nem látszódott semmi más rajtuk, csak a gyermeki öröm, amit a friss hó szerzett. Bennük még nem volt semmi rossz, ők még mind tiszta lelkűek voltak. Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy ez nem mindig fog így maradni. Néhány év múlva megismerkednek a dolgok árnyoldalával, és részesei lesznek egy szörnyű világnak, melyet a pénz irányít.

Itt csak az juthat feljebb, aki keresztülgázol másokon. Az emberek egyre kevésbé figyelnek a társaikra, s mindenkinek saját maga a legelőrébb való. Bűnözés és csalás világában élünk, és néhány pontján a Földnek, vannak, akik állandó rettegésben élik mindennapjaikat, mert vannak olyanok, akik csak a háborút élvezik, és többet ér nekik néhány újabb olajkút, mint emberek ezreinek az élete.

Sajnáltam ezeket a gyereket, mert még nem is sejthették, hogy mi vár rájuk. Ha tudnák, akkor se értenék még meg, de jobb is így nekik.

Fájdalommal teli szívvel vettem le róluk a tekintetem, hogy elmerülhessek a természet szépségében, hiszen ezért jöttem ide.

Hangosan kifújtam a belém szorult levegőt, majd elindultam a park belseje felé.

Igyekeztem megragadni minden szépet, és figyelni a természet apró rezdüléseit, miközben milliónyi hópehely szállingózott a levegőben.

Csodálattal telve bámultam a gyönyörű fákat, amik olyan magasra nyújtózkodtak, mintha csak a csillagokhoz akarnának utat nyújtani.

A fenyők apró tűlevelei most is zöldelltek, viszont a többi fa leveletlen kopársággal vette tudomásul, hogy még van pár hónapja addig, ameddig újra virágba borulhat.

A hó ezeknek a növényeknek a szikrázóan fehér ünneplőruhájaként tündökölt. Olyan meghitté és ünnepiessé tette a fákat, és ezáltal a parkot is, mintha a természet is érezné a közelgő karácsonyt.

Nagyon sóhajtottam, amikor eszembe jutott ez az ünnep, melyig alig pár nap volt még hátra.

Ha nem békülök ki a családommal, akkor valószínűleg magányosan, elkeseredetten fogom tölteni a karácsonyt.

Tévednek, akik azt mondják, hogy a jelentéktelen dolgok szóra sem érdemesek, mert ez nem így van. A jelentéktelen dolgok ugyanis nem hogy szóra, hanem vitára is érdemlegesek, és ezek a jelentéktelenségek miatt kialakult szóváltások előhozhatnak milliónyi régi sérelmet, amiket sok esetben már majdnem sikerült elfelejtenünk.

Velem is ez történt. Összevesztem e legközelebbi rokonaimmal körülbelül két hete, azóta senkivel sem beszéltem a családból.

Az igazat megvallva már nagyon hiányzott anyám állandó beszéde, apám jól időzített beszólásai, és a bátyám laza nemtörődömsége is, amin mindig jókat nevettem.

Bármennyire is nehezen bírtam nélkülük, akkor sem tudtam megbocsájtani nekik.

Óriási botrányt csaptam, amikor megtudtam, hogy engem ki akarnak hagyni a közös családi karácsonyozásból.

Ők mindössze ennyit válaszoltak: „Már nem tartozol annyira a családhoz, Myra, nem vagy valami kedves velünk, és nem is látogatsz meg minket túl gyakran.”

Minden szavuk igaz volt, mégis váratlanul, tőrdöfésként ért ez az egész. Semmit sem értettem! Ezért zárnak ki az ünneplésből? Óriási jelenetet rendeztem, majd mikor kellően kitomboltam magam a helyszínen, elhatároztam, hogy soha többé nem állok velük szóba.

Így utólag úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, de a sértődöttségem nagyobb, mint a bűntudatom, ezért továbbra is tartom magam az elhatározásomhoz, legalábbis próbálkozom.

A napok nagy részében csak emésztem magam emiatt, mert a józanabbik énem úgy gondolja, meg kellene hallgatnom az érveiket részletesen, és bocsánatot kérnem.

De én makacs egy lány vagyok, és ez ellen nincs mit tenni. Amit egyszer a fejembe veszek, azt általában meg is csinálom, és eddig sose akadt olyan tervem, amely megvalósítatlanul évült volna el.

Tanácstalanul lépdeltem a friss hóban. A parkra lassanként sötétség ereszkedett, az ég egyik oldalán még a Nap küzdött az elkerülhetetlen sorsa ellen, míg az égbolt másik felén már jól lehetett látni a csillagokat.

A fák védelmező árnyékában sétáltam, melyek a fehér hóban hosszan nyúltak előre.

Hirtelen az egyik fa tövében egy verebet pillantottam meg. Csodálattal néztem az apró testét, ahogy a rövid lábacskáin szökdécselt, és a hegyes csőrével a friss hóban kutatott élelemért. Igazán viccesen festett, ahogy belesüppedt a hóba, majdnem el is veszett a fehérségben.

Széles mosoly telepedett az ajkaimra, amikor a madárka egy kukacot emelt ki a földből, majd diadalmasan a magasba emelte.

Az arcomra fagyot előbbi mosolyom, amikor észrevettem, hogy a kis madárkám felé egy másik, nála nagyobb veréb közelít.

Nem értettem őket, mégis biztos voltam benne, hogy a nagyobbik terrorizálja a kicsit, ugyanis először csak a csőrével, aztán pedig a teljes testével lökdöste arrébb, egész addig, még a szegény kicsike, ijedten és erős kényszer alatt átadta az élelmét, melyet saját magának keresett elő a hóból.

Megdöbbentett a természet. Csak álltam ott, a park közepén, földbe gyökerezett lábakkal, és bámultam a két madarat.

Nem rég még azon bánkódtam, hogy milyen szörnyű az emberek világa, de rá kellett jönnöm, az állatoké se jobb.

Ugyan miért kell ennyire kegyetlennek lennie a természetnek? Miért van az, hogy itt is az „erősebb nyer” szabály érvényesül?

Sajnáltam a kis verebet, aki most élelem nélkül, elkeseredetten ugrált a hóban, míg a nagyobb, csőrében az ínycsiklandó falattal, pöffeszkedve elrepült.

Ekkor újból a családom jutott az eszembe. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom a végtelenségig őket, beszélnem kell velük.

Ők sem lehetnek tökéletesek, mint ahogy a természet sem az, ez az előbb bebizonyosodott. A verebek harca az ennivalójukért rádöbbentett, hogy ahol csak lehet, az embereknek keresniük kellene a békét.

És ha mindenki csak egy kicsit tesz azért a békéért, már akkor sokat érhetünk el. Nekem az a teendőm, hogy megbocsájtsak nekik, vagy legalábbis megpróbáljam megbeszélni a sérelmeket. A legújabb elhatározásom szerint, elmegyek hozzájuk, és elrendezem végre ezt a közénk ékelődött viszályt.

Nem tudtam miért, de mosolyognom kellett, és úgy éreztem, a világ visszamosolyog rám. A kicsi madár talált újabb magvakat, és azokat végre ő maga ette meg. A gyerekek vidám nevetését idáig hallottam, miközben a lemenő nap fénye millió sugárban verődött vissza a szikrázóan fehér hóról.

Ragyogott a park. Az örömtől, a szeretettől, a hótól, az életet adó napfénytől…

Arcomon a friss, de levakarhatatlan mosollyal futásnak eredtem, és egészen hazáig meg sem álltam.

Karácsony este

A hó most is sűrű, hatalmas pelyhekben hullott, de nem volt annyira hideg, mint amilyenre számítottam, bár egy kicsit így is csípte az arcom.

Sietősen lépegettem az utcán, és örömmel vettem tudomásul, hogy már csak néhány méter választ el a célomtól. Még pár lépés, és a szoba melegében ünnepelhetek a családommal.

Nem tudtam előre, hogy mit fogok nekik mondani. Talán megkérem őket, hogy gondolják át újra az egészet, és elmondom, hogy sajnálom, amiért nem látogattam meg őket gyakrabban.

Nagy levegőt vettem, felkészítettem magam minden lehetséges verzióra, majd lenyomtam a kilincset.

Odabent a lámpa sárga fénye világított meg mindent, és ahogy beléptem, finom süteményillat csapta meg az orrom.

Halkan levettem a kabáton, majd az ajtó melletti fogasra akasztottam. Hangtalanul osontan végig az előszobán, egészen a nappaliig, ahol megpillantottam Őket. Úgy tűnt, mintha várnának valamire, vagy valakire.

A szívem vadul dobogott, miközben beléptem a szobába.

            - Sziasztok – böktem ki nagy nehezen valami köszönésfélét.

Anyukám szeme csillogott az izgalomtól, mialatt felpattant a fotelból, majd hozzám sietett és átölelt.

Karjait védelmezően fonta körém, közben vigasztalóan dörzsölgette a hátam.

            - Hiányoztál kicsim! – suttogta elvékonyodott hangom. – Attól féltem, hogy már nem is jössz.

Átöleltem Anyát, és újból gyereknek érzetem magam, olyannak, aki a világ gondjai elől menekülve, az édesanyjához bújik, abban a tudatban, hogy azokban az ölelő karokban van a legnagyobb biztonságban.

Lassan teltek a percek. Nem létezett ezen a szobám kívül semmi más a világon. Úgy éreztem, újra van családom, hazaértem, és biztonságban vagyok most már mindörökre.

            - Myra, úgy sajnálom az egészet – lépett közelebb hozzám Apa. - De szükségünk volt rá, a meglepetés előkészítése miatt. Másképp megláttad volna.

            - Milyen meglepetés? – kérdeztem értetlenkedve.

            - Ez – ugrott elém a bátyám kezében egy apró dobozkát tartva.

Kibontakoztam Anya öleléséből, hogy el tudjam venni az ajándékom.

Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen dolog miatt akartak távol tartani a háztól. Én hülye, a lehető legrosszabbakra gondoltam, és fennhangon szidtam őket, mikor – mint utólag kiderült – ők csak meg szerettek volna lepni.

Megkönnyebbülten, de izgatottan emeltem le a dobozról a fedelét, és megláttam benne azt, amire a legjobban vágytam, négy repülőjegyet.

            - Tudom, hogy régóta szeretted volna, ha egyszer közösen is utazunk, hiszen alig van időnk egymásra, és emiatt mindig is panaszkodtál – kommentálta az ajándékom Apa.

Egyszerre öleltem mind a hármukat magamhoz, és sose akartam őket elengedni. Teljesült az egyik régi vágyam, ráadásul újból béke van.

És még egy dologra rá kellett jönnöm: nekem van a világon a legszeretőbb családom, és ezentúl senki és semmi sem állhat közénk.

           

Vége